Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Nagy Zoltán Mihály: Summások, anno 2000

A gazdatárs, S. P komoran rábólintott és elmondta, őt is megkárosították: egy villany- motort loptak el tőle. Azóta tízszer is meggondolja, kit fogadjon fel. Első látásra kiszűri az alkoholistákat, velük szóba sem áll. Másokról egy-két napi munkavégzés alapján dönt; ha nem érdemlik meg a fizetséget, kiadja az útjukat. Akiket azonban tényleg a szükség, a családfenntartás felelősségérzete kényszeríti elszegődni hozzá, azok általában „beválnak", szorgalmasan dolgoznak. Őket S. E is becsüli, megfizeti, rendes szállást ad számukra. „Mára kialakult egy négyfős csoport - két középkorú házaspár -, ezek évről évre visszajárnak hozzám".

B. B., a nagymamakorú asszony mesélte el a történetet, amely azt bizonyítja, a summá- sok esetenként saját „bandagazdájuk" basáskodásainak vannak kitéve. Öt és két asszonytársát M. J., az egyik falujukbeli férfi hívta, aki évek óta átjár, s szinte az ottani gazda jobb kezének számít, afféle intézőnek. Kaptak az alkalmon, a fizetséggel és a bánásmóddal meg voltak elégedve; mármint a munkaadóval. M. J. azonban „kimutatta a foga fehérjét": haj- szolta-űzte őket, mintha rabszolgák lettek volna. A napi munka, vacsoraidő után is kiadta a munkát: válogatni, kukoricát hántani, dohányt fűzni stb., ami éppen időszerű volt. Eközben ő maga csak imitálta a munkát, inkább a borospoharat emelgette. Az asszonyok sokszor éjfél körül térhettek nyugovóra, de M. J. hajnali ötkor már bedörömbölt az ajtón: ébresztő, sok a munka! Végül elfogyott a türelmük, panaszt tettek a gazdánál. Nemigen hitte el, de azontúl jobban odafigyelt M. J.-re, s mikor szemtanúja lett viselkedésének, első haragjában menesztette. Azóta az asszonyok „intéző" nélkül dolgoznak. „Sokkal nyugodtab- ban és nagyobb igyekezettel. A gazdánk elégedett."

A summások sorsa tehát korántsem hasonlít a gyöngyéletre, mégis: számuk nemhogy csökkenne, inkább nő. Vannak, akik kiveszik az iskolából tinédzser-korú lánygyermeküket, viszik magukkal a több kereset reményében. Az ilyenek esetében igencsak nehéz eldönteni, a család egésze iránti felelősségérzet, vagy a gyerek sorsa iránti felelőtlenség esik nagyobb súllyal a latba.

K. K. fiatalasszony, gyermeke egy éven aluli, férje munkanélküli, illetve idehaza alkalmi munkákkal próbál némi keresethez jutni, nem sok sikerrel. A fiatalasszony jól tudja, gyermeke mellett lenne a helye, mégis elszánta magát, útnak indult ő is a summásokkal. Gyermekét az egyik nagymamára, anyósára bízta, aki szíves-örömest vállalta az unoka gondviselését, K. K. azonban könnyes szemmel panaszolta el bánatát. Az első heti távoliét után szárnyaló örömmel sietett a kisfiához, de amikor a karjába emelte, a gyerek elfordult tőle, mintha nem ismerné. „Képzelheti, micsoda szívfájdító érzés az ilyen egy anyának". Sokáig tépelődött, visszamenjen-e vagy maradjon a gyermeke mellett. Csakhogy a szükség mindeneknél nagyobb úr, eleve determinálta a döntést. „Ha itthon maradok, az én keresetemet nem pótolja senki, semmi." Csak hinni tudja, hogy az anya-gyermek kapcsolat idővel helyreáll. Lélekben szüntelenül otthon, a kisfiával van. Ha megkapná végre a szülési és gyereknevelési segélyt, biztosan abbahagyná a summáskodást. „Csak hát hiába várok, még egyetlen kopijkát sem kaptam. Valahányszor érdeklődöm, folyton biztatnak; de hogy mikor lesz itt normális élet, azt nem lehet tudni."

Álljon itt végül D. E. elvált fiatalasszony esete. Két iskolás korú gyermeke van, ő maga szemmel láthatóan csinos, taplraesett teremtés, aki elismerte: a summáskodásra vállalkozva az a cél is vezérelte, hogy kifogjon magának egy lehetőleg jómódú férfit, akihez kölcsönös szimpátia esetén feleségül ment volna. Nem sikerült. Több férfival is megismerkedett, de minden esetben csak szexpartnernek kellett volna. Végül összekötötte a sorsát egy falu- jabeli agglegénnyel; a summáskodást azóta is folytatja, de most már csak a pénzkereset miatt.

*

111