Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Nagy Zoltán Mihály: Summások, anno 2000
Jelenkorunk summásai ők, akiknek sorsával, tapasztalataival érdemes számot vetni. Ebben a hitben próbáltam néhányukat szóra bírni. Némelyek, a lehetséges következményektől rettegők, mereven elzárkóztak. A bátrabbak, akik megnyíltak előttem, vallomásaikkal sokat segítettek a summásság nemhivatalos intézményének felderítésében. Óvatosságból azonban ők is csak nevük kezdőbetűinek közléséhez járultak hozzá. Elöljáróban még annyit: a summáskodás nem újkeletű jelenség. A történelmi Magyarországon és az országcsonkítás utáni időkben általánosan elterjedt szokás volt, az elszakított részeken is. Jellege szerint bizonyos mezőgazdasági szezonhoz kötött, főleg a talajmegműveléshez és a termés betakarításához. Termőtalaja a szegénység; azok a körülmények, amelyek közepette a létfenntartáshoz szükséges javak helyben történő előteremtése lehetetlen. * A század- és ezredvég summásainak túlnyomó többsége munkanélküli, illetve munkahelyéről meghatározatlan időre fizetetlenül szabadságolt dolgozó (a kettő lényegében ugyanaz), vagy a férj különböző okokból megcsappant keresetét kiegészíteni kényszerülő feleség. Apropó, kényszer: említése adott esetben nagyon is indokolt, hiszen például ősszel - és mikor nem?! - minden falusi háziasszonynak különösen sok tennivalója akad(na) a saját portáján; elvégre otthon is művelni kell a kertet, felszedni a burgonyát, letörni a kukoricát, elvégezni a befőzést stb., az egyéb, évszázadok óta hagyományosan női munkák (mosás, főzés, gyereknevelés, jószággondozás) sokaságáról nem is beszélve. Amennyiben az asszony ezeket a teendőket a család más tagjaira bízza - annak természetszerűleg komoly oka kell, hogy legyen. Első beszélgetőtársam, M. N. szavai szerint van is. Öt a munkahelyén többedmagával „hosszúszabadságolták", lassan egy éve. Azóta persze fizetést sem kap. Már nem bízik abban, hogy valaha is visszahívják dolgozni. A férje keresete kevés, nem jönnek ki belőle. Nagy a család, két kályhában fűtenek, este a konyhában is, ahol a nyolcvanhoz közeledő nagymama alszik. A téli tüzelő ára 500 hrivnya (kb. 25 ezer Ft). Egy zsák gyúróliszt 55-60, a cukor kilója 1,60, a kenyér 1,20. Takarmányra is sokat költenek. Mindezek tetejébe ruházkodni is muszáj, de arra már nemigen jut; M. N. az utolsó lánykori ruháját is elnyűtte... A férje kezdetben berzenkedett a magyarországi munka ellen, de végül belátta, másképp remény sincs a boldogulásra. Elvállalta felesége helyett a kerti munkákat, ezenkívül a munkahelyén is helyt kell állnia. M. N. hetente csupán fél napot tölt otthon. Ilyenkor - vasárnap délelőtt - kimossa a heti szennyest, közben a vasárnapi ebédet főzi. Pihenés? „Majd ha letesznek a sírba". Merthogy M. N. délután már kerékpárra ül, visszaindul, hogy hétfőn reggel munkába állhasson. Fogalma sincs arról, mi lenne velük, ha nem keresné meg a napi 8-900 forintot. Ami az otthoni keresetekhez, pláne a munkanélküliséghez képest jelentős összegnek tűnik, de az imént jelzett árakhoz viszonyítva már nem. Egyhavi keresetből alig hétezret tudott megspórolni, tüzelőre. Ezt, ennyit is csak úgy, hogy egyéb fontos dolgok beszerzését elhalasztották. Most kellene megvásárolniuk a jövő évi hízónak valót, de nem jut rá. Ezért a „jó" keresetért M. N. természetesen kora reggeltől napestig szinte megállás nélkül dolgozik; egyrészt elvárják a munkaadók, másrészt muszáj jó benyomást kelteni, hogy esztendő múlva is őt fogadják fel. „Akinek nemigen fér a dolog a nyaka közé, annak hamar kitelik a becsülete." A summáskereset folyamatossága nincs garantálva; az idénymunkások két szezon közt heteket, hónapokat töltenek otthon, s ilyenkor nincs kereset. Mindezeket a körülményeket figyelembe véve elhihetjük, hogy nehéz összespórolniuk a tüzelőre és a hízóra valót. (A vegetáció ennél is alacsonyabb szintjén tengődnek azok a családok, amelyekből senki nem lett summás.) 109
