Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Tari István: Van egy Németországunk

- Magyar vagyok, dél-bánáti magyar.

Úgy nevették az asszonyok, visszamentünk, s az egyik még a gazdának is, az öreg gazdának is elmesélte, hogy mi történt. Az öreg gazda minden munkásval megállt, ha két szóra, akkor két szóra, ő fizetett, de ő megkövetelte, hogy dolgozzunk. És nem komázott a munkásaival. Egy étterem konyháján dolgoztunk. Még a reggelit megettük ülve, de az ebédünk mindig talpon volt. Háromezer ebédet kellett fél tizenkettőtől délután kettőig teremtenünk, kiosztanunk. Kinyomnunk. Telente, két hónapon át, be volt csukva a konyhánk. December derekától január végéig együtt lehettem a családommal. Minden évben hazajöttem, örömmel jöttem haza, de két-három hét után már nem találtam a helyemet. Újévig én kibeszélgettem magamat a férjemmel, a gyerekeimmel, utána már mehetnékem volt: húzott vissza a magányom. Megszoktam azt a magányt. Meg a munkát is megszoktam, az egész napos munkát. Este tíz óráig dolgoztunk, tízkor bezártuk a konyhát, fölmentünk az emeletre. Mi hárman, három asszony, aludtunk egy szobában az emeleten, megfürödtünk és másnapra a tiszta ruhát is ki kellett készíteni magunknak. A ruhánkot naponta cseréltük. Negyven fokos meleg vót a konyhában, ha minden égett. Ha főztük a kazányokban a leveseket. Egész nap dolgoztunk, mi nem szórakozni mentünk oda, hanem pénzt keresni. PÉNZT. És a pénzt megkaptuk. Műnk a kelnerekvel is osztottuk a trinkgeldet. Ha a pincér nem osztotta el velem a borravalót, a trinkgeldet, várhatott az ételre. Szépen elosztottuk a borravalót, egész évben abból vásároltam a gyerekeimnek meg magunknak mindent. Amit kerestem, azt mind hazahoztam. S hazaküldtem évközben. Mert a vámosok is nagyon keresték a pénzt. Postán ötszáz márkát küldhettünk, amit az otthoniak késve és dinárban kaptak meg. Szóval: én a két fiamat, amíg Németországba vótam, a trinkgeldből kistafíroztam. A nagylányokat se stafírozták volna ki jobban.

Telente jártam haza, legalább tíz-tizenkét csomagom vót. Mindég hálókocsiban utaztam haza és a felső ágyat kértem, melyre felpakolhattam a csomagjaimat, és én felkuporodtam oda, a csomagjaim közé. A németek nem, de az osztrák vámosok elég disznók vótak. - Ezek a csomagok? - kérdezték. Persze, hogy az enyimek - gondoltam magamban, de meg se mukkantam. Csak a vállamon rándítottam, mint aki nem tud németül. De ezt nekem a fiatal gazdám tanácsolta. - Már egy éve Németországban dolgozik, és egy kukkot sem tud németül - mondta az egyik vámos a másiknak. Én csak hallgattam, amikor reám néztek. Tőlem soha semmit sem vettek el. Pedig írógépet is hoztam a fiamnak, meg gukkereket, hogy is mondják magyarul, távcsöveket is hoztam haza, de nekem soha semmilyen komplikációm nem volt a határon. Nem szaporítottam a szót, azt hitték, nem tudok németül. S nem vót miről tárgyalni. Hét-nyolcezer márka készpénz is vót nálam. Csak én nem ilyen kövér vótam akkó, mint most, hanem ötvenegy-két kilós, és vót az a gumibugyi, amibe bevarrtam a pénzt, hogy ne csúszkáljon, ugye, abba a puha nejlonba tettem a pénzt, és én azt a nejlont varrtam, nem a pénzt őtögettem át, azt a nejlont varrtam, ami nem suhogott, a bugyihoz, a bugyi belsejéhez. Nem vótam kiőtözve, amikor jöttem haza. Aranynyaklánc, aranyóra, aranygyűrű se vót rajtam, nem akartam felhívni magamra a figyelmet.

Mikor láttam olyan gyerekeket, mint az enyimek, hát az néha megríkatott. Leveleztem a fiaimmal, a férjemmel, elég sűrűn írtak. Mindenki a saját levelét írta. Egymás levelét nem bonthatták fel. - Biztos anyuka szerelmes levelet ír apukának - mondogatták a fiaim. - Semmi közötök ahhoz, mit ír a másik! - parancsótam rájuk. Én csendőrkapitány vótam vélik szemben. Nálam nem vót pardon. A férjem mindig azzal fenyegette meg a fiaimat: „Vigyázzatok! Mert hazagyün anyátok Németországból!" O nem bántotta a gyerekeket. Az én férjem halász vót. Ott felénk, Belgrád alatt, már nagyon nagy a Duna, meg lehet belőle élni. Ivánován, Sándoregyházán rendbe kellett hozni a házunkot. Nem akarom azt mondani, hogy a férjem nem dógozott, de az ő munkája olyan vót, hogy azt könnyen

106