Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Tari István: Van egy Németországunk
hagyhatta. Ha van van, ha nincs, nincsen hal! És kész. A halászat ilyen: ha van hal, az jó! Ha nincs? Abba is bele kell nyugodni. És én azt nem akartam, hogy a gyerekeim nélkülözzenek. Meg kellett mozdulni. Én azt mondtam: bármilyen munkát elvégzek, csak ne kelljen a gyerekeimnek azt mondjam: NINCS! S én nem akartam aztat megérni, hogy az én gyerekeim más keze-lába legyenek. Hogy béreskedjenek, hogy napszámoskodjanak. Mert én úgy nőttem fel, hogy más keze-lába vótam. Belgrádban is cselédeskedtem. Sándoregyházáról legalább húszán jártunk Belgrádba takarítani. Szerették a magyar asszonyokat. Mert azok dógoztak, mint az állatok. Megállás nélkül. Tíz éven át négy helyre jártam Belgrádba, s nem cserélgettem a helyeket. Tudtam azt is, ha valamit máma nem végzek el, azt a jövő héten úgyis nékem kell elvégeznem. S így: lebonyolódott az élet. S vótam én sülve es, főive es, mindenféleképp... Annyit, de annyit gyalogótam én. Sztárcsovától Ivánováig, Sándoregyházáig tíz, ha az ember a kövesúton megy tizenkét kilométeren alul nem ússza meg. Amikor befújta az utat a hó, a kövesúton lehetett csak jönni. Fújt a kossava, itt az Al-Dunánál nagyon erős szelek fújnak. Még az embert is elfújják, ha nem vigyáz. 107
