Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Tari István: Van egy Németországunk

néztem. Mindjárt tudtam, hogy közünk van egymáshoz. Hogy cinkosok vagyunk. Hogy én apám folytatása vagyok.

Az én édesapám egy lázadó, cinikus értelmiségi volt. És könyörtelen - ez a legjobb kifejezés! -, velem szemben is könyörtelen volt. Belebukott saját lázadásába. És azt is láttam, hogy csak megjátssza a nagyvilági férfiút, a lezserséget. Valójában egy megtört ember.

Nem tudtam betelni a nézésével. Megkérdeztem tőle: - Még mindig arra biztatod a gyerekeket, hogy vágják le a vendégek kabátjáról a gombot, hogy öltsék ki a nyelvüket, hogy köpjenek a vasárnapi levesbe... - Hogy köpjenek a vendégek kabátja zsebébe - folytatta a sort. És nem tudta rólam, hogy elítélem-e ezt a magatartást? Vagy csak tetszik nekem a játék. A leglényegesebb dolgokat nem tudta rólam.

Sokan azt gondolják rólam, hogy egy nagyvilági csaj vagyok. Nem. Én az apám lánya vagyok, és megjátszom a lezserséget. Szerencsétlen sorsomat palástolom csupán, azt, hogy nem találom a helyemet. Pedig itt van valahol az én helyem, azt tudom, mert nem akarok Nyugaton élni. Nem akarok rövid időre kiszállni itt, mint az az űrhajós a holdkompból.

Nem holdbéli táj a szülőföldem, ahol csak néhányat fordul az ember.

*

Már nagyon fiatalon bele voltam bolondulva a nyelvekbe. Tanultam is őket nagy-nagy lelkesedéssel: a német mellett az angolt, még az olaszba is belekaptam egy kicsit. Nem csak azért, mert ezen a világon egyedül a nyelveket érdemes rosszul is tudni, nem csak azért. Én mindig vágytam a nyugati életre. Ha már nem beszélhetek állandóan az anyanyelvemen, akkor inkább egy világnyelvet választok. Meg a nyugati lehetőségek is vonzottak. Turistaként érkeztem meg Németországba a hetvenes évek elején. A barátommal laktam, aki hiába akart, nem tudott rajtam segíteni, mert egyik napról a másikra leállították a vendégmunkások befogadását a nagy olajválság idején. Elég jól gagyogtam már akkor is németül, ám hiába néztem át az újságokban a hirdetéseket, hiába telefonálgattam össze-vissza, munkaengedély nélkül senki sem akart velem szóba állni.

Közben az én haverom meg összeállt egy görög nővel. Nem maradhattam a nyakukon. Adott némi pénzt, kétszáz márkát, hogy utazzak haza. Nem azért jöttem ki, hogy lógó orral visszamenjek. Elbúcsúztam a haveromtól, még a vonatra is fölszálltam, hogy aztán minél gyorsabban leugorjak róla, még az első állomáson. Azt a kis pénzt gyorsan elvertem. Az éhezést el tudtam viselni valahogy, de cigaretta nélkül már nem ment. Akkor határoztam el, hogy leütök, kirabolok valakit. Nagyon el voltam keseredve, csak így juthatott eszembe ez a lehetőség. Akkoriban jó erőben voltam, bokszoltam, a karate is közel állt hozzám, meg tudtam magamat védeni, hogy ezt finomabban mondjam.

Kinéztem egy sötétebb utcát, a fene egye meg, nem volt mindegy lesben állni annál a kiskocsmánál, melyben még mozogtak. Záróra körül járhatott az idő. Nagyon ideges voltam, egész testemben reszkettem. Aztán kijött a kocsmából egy lassúbb, nehezebb mozgású ember. Idősebbnek, elég részegnek látszott. Jobb, hogy nem nő, gondoltam, mert még azt is rámfognák, hogy meg akartam erőszakolni.

Magabiztosan a nyomába eredtem. Az utca kihalt volt és sötét, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva, az áldozatom pedig még le is lassította a lépteit. No, akkor egy hatalmasat a nyakába sóztam. Megállt, de nem esett össze. Teljes erőmből, olyan igazi karate-ütéssel, még egyszer a nyaka közé csaptam. Az a két ütés már egy lovat is leterített volna, de annak a palinak meg se kottyant. A harmadik ütésem után is állva maradt, pedig abba már mindent beleadtam. Nem akartam hinni a szememnek. Megfordult.- Mennyit akar? - sziszegte. Teljesen meg voltam semmisülve, ilyen nincs a világon.- Húsz márkát - mondtam neki kapkodva. - Ha húsz márkát ad, azonnal eltűnök.- Csak húsz márka kell?

102