Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Tari István: Van egy Németországunk
- Nagyon éhes vagyok - mondtam neki.- így már értem - fordult felém teljes arccal. Aztán elbeszélgettünk. Még vacsorázni is elvitt. így tudtam meg, hogy a nyaka gipszben volt, hogy a vállain is gipsz volt, ezért mozgott annyira nehézkesen. Ezért nem tudtam leütni. Megértette a helyzetemet, össze is barátkoztam. Munkát szerzett nekem. Meg akart téríteni. Még a templomba is elcsalt. Hát így is kezdődhet egy barátság. Azóta én semmin sem csodálkozom. * Húsz évet nyomtam le Németországban, ahol nem süt a nap, az emberek szív nélkül járnak az utcán, és a virágnak nincs szaga. Illata. Ezt mindenki, a német is mondja. Ott nincs se szív, se lélek, ott csak csináni kő. Az ítélet a legmagosabb pont: mindenkit ítélnek. Mindenre vigyáznak a törvínyek országába. Nem vöt könnyű ott kint, ahun nagyon egyedű van az ember. És ápóni köll a barátságot is, ha nem akarsz teljesen magadra maradni. Mert utoljára oda lukadtunk ki, hogy érted... Hogy akiket itthon le se köpné, olyanokká barátkoztá. No, ott vót a Jóska, a bánáti gyerek. Hát az úgy kibaszott velem, hogy abba hiba nem vót. Bent űt az autóba. Mellettem. Én hajtottam. Mindent látott, a balesetet is látta. Nyert ügyem vót. Mégse tudtam a bíróságon bebizonyítani azt, hogy nem a magam hibájábú hajtottam bele abba a németbe. A tárgyaláson a barátom, az én legjobb barátom, ellenem vallott. Azt mondta, hogy ű semmit se látott. Hogy ű a féklámpákat se látta. Úgy fét szegíny! Azt hitte, hogy abbú baja lesz, ha Németországba egy német ellen vall. Nekem meg ki köllött fizetnem a kárt, azt az 1200 márkát. Hát ilyenekké barátkoztam. Mondtam is neki többsző: ha mink Jugoszláviába lennénk, le se köpnélek téged, mert te arra se szógátá rá, hogy leköpjelek, mert az külön munkát ad nekem. Hát ilyenekké barátkoztam. Ha vótak is hibák, ilyenekké köllött barátkozni. Mert kint rájuk vagy utalva. Egymásra vagytok utalva. Annyiszó ráfizettem a barátokra. Eccé, legények vótunk ugye, ementünk Újvidéken barackot lopni. Én vótam a legkönnyebb, a legkisebb, engem tettek be a kerítésen. Jövök ki, teli az ingem barackkal, hát azok a kurva rendőrök meg nem ott vannak, mán vártak rám. A barátom meg, aki besegített, azt magyarázza a rendőröknek, hogy nem ismer. Hogy akkó látott elősző, amikó megkértem, hogy tegyen át a kerítésen, mert beejtettem valamit. No, nekem ott kint is ilyen barátaim vótak. Inkább kárt csinátunk egymásnak. Istenem! Hányszó át köllött alakúni az embernek! Az új helyzetbe mindig át köllött alakúni. Amikó nyugdíjas lettem, hazagyüttem, akkó is át köllött alakúni. És minden átalakulás egy tönkremenés. A régi ismerősök mind meg vannak öregedve, őszűve: összetört emeberek. Nem együtt öregedtünk meg, nem sok közös témánk van. Mások a gondjaink is. Akik Németországbú kapják a nyugdíjat, hogy mondjam, azok Jugoszláviába dúsgazdag embereknek számítanak. Ilyen az élet: az egyik embernek sikerül, a másiknak nem. Aki ráadó vót, annak nem vót rossz Németországba. Csak azoknak nem sikerűt, akik spekulantok vótak. Azok melléfogtak. És nem lehetett ugráni, a kritikát szívre venni. Csak hallgatni köllött. Meg nyomni köllött. Mert aki az utácra kerűt, az nézhetett, az nehezen kapott munkát, pláne, ha idősebb vót. No, nagy árat fizettünk mink a mostani jólétünké. Meg milyen jólét az, amelyikbe potyognak a bombák? Se itt. Se ott. A fijam Németországba betegedett bele. Egy idegroncs lett, az idegjei mondták fő a szógálatot. Főmondtak neki, abbú lett a baj, abba betegedett bele. Ekezdett mindenfelé leveleket irkáni. Mindenfelé. Pízt kért. Egybű ebaszta. Gyütt hozzá egy nagyszakállú, biztos arra kötötte. Le bírsz vele űni, elég okosan beszél, akkó gyün rá valami, ha nem akarod evállani azt, amit mond. Akkó kijabál. Bérőtt egy gyönyörű kis házat a város szélin. Kirakta a hangszórókat az ablakba, oszt azt a bitvisz 103
