Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
tudatlan társadalomnak szóló utasítások kihirdetője a Radio Miile Collines, amely később, a mészárlások idején, naponta többször is közli majd a felhívást: „Halált! Halált! A sírok még csak félig teltek meg tutsi tetemekkel. Igyekezzetek, hogy minél előbb teljesen megteljenek!" 1993 közepén az afrikai államok rákényszerítették Habyarimanát, hogy kössön egyezséget a Ruandái Nemzeti Fronttal (FNR), amelynek értelmében a partizánok is bekerülnek a kormányba és a parlamentbe, és ők adják a hadsereg negyven százalékát. Ez a kompromisszum azonban elfogadhatatlan volt az akazu klán számára, mert azt jelentette volna, hogy elvesztik a hatalom monopóliumát, ebbe pedig nem akartak beleegyezni. Úgy ítélték meg, hogy eljött a végső megoldás pillanata. 1994. április 6-án „ismeretlen tettesek" Kigaliban rakétával lelőtték azt a leszáll- ni készülő repülőgépet, amely a külföldről hazatérő, az ellenséggel gyalázatos kompromisszumot aláíró Habyarimana elnököt szállította. Ez volt a jelszó a rendszer ellenségeivel - elsősorban a tutsikkal, másodsorban a népes hutu ellenzékkel - való leszámolásra. A rendszer által vezetett, a fegyvertelen lakosság ellen irányuló mészárlás három hónapon át tartott, vagyis egészen addig, amíg az FNR katonái el nem foglalták az egész országot, s az ellenfelet menekülésre nem kényszerítették. Az áldozatok számát illetően többféle becslés létezik. Vannak, akik félmillióról, mások egymillióról beszélnek. Pontosan senki sem tudja kiszámítani. A legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy tegnap még ártatlan emberek legyilkoltak más, teljesen ártatlan embereket minden ok nélkül, szükségtelenül. Egyébként, ha nem milliónyi áldozatról, hanem, mondjuk, csak egyetlen ártatlanról volna is szó, nem volna-e az is elégséges bizonyíték arra, hogy az ördög köztünk van, éppen csak 1994 tavaszán pont Ruandában tartózkodott? Félmillió, egymillió áldozat - ez tragikusan nagy szám. Ugyanakkor, ha tekintetbe vesszük Habyarimana hadseregének pokoli ütőerejét, helikoptereit, gépfegyvereit, tüzérségét, páncélozott járműveit, három hónapig tartó szisztematikus lövöldözés mellett sokkal több embert lehetett volna megölni. És mégsem így történt. A többség nem bombáktól és automata géppisztolyoktól esett el, hanem a legprimitívebb fegyverekkel - machetékkel, csákányokkal, dzsidákkal és dorongokkal - kaszabolták le, verték agyon őket. A rendszer irányítóinak ugyanis nem csupán a végső megoldás volt a fontos. Ugyanilyen fontos volt számukra az is, hogy a Legmagasabb Eszme megvalósítása, az ellenség végső és teljes megsemmisítése közepette létrejöjjön egy bűnös nemzeti egység, hogy a gyilkosságokban való tömeges részvétel folytán mindenkit összekötő bűntudat alakuljon ki, hogy mindenki érezze, lévén maga is a gyilkosságok végrehajtója, hogy ettől kezdve ott függ fölötte a bosszú örök törvénye, amely mögött fölsejlik saját halálának rémképe. Míg a hitlerista és sztálinista rendszerben erre szakosodott intézmények - az SS és az NKVD - tagjai hajtották végre a gyilkosságokat, a népirtást eldugott helyeken végezték erre kijelölt egységek, addig Ruandában az volt a cél, hogy a 76
