Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
kiszakadni, sőt, a helyi hatóságok tiltják is. E tekintetben kivételnek számít Uganda, ahol évek óta polgárháború dúl, fejetlenség, zűrzavar uralkodik. A nyolcvanas években egy Joveri Museveni nevű fiatal aktivista partizánháborút indít a pszichopata és gyilkos Milton Obote borzalmas rendszere ellen. Museveninek emberekre van szüksége. És gyorsan talál embereket, mert ugandai testvérei mellett tömegesen jelentkeznek partizánegységeibe a ruandai menekülttáborokban élő fiatal, harcrakész tutsik is. Museveni szívesen fogadja őket. Az erdőkben, hozzáértő katonák vezetésével, kiképzésen esnek át, sokan közülük külföldön végeznek tisztiiskolát. 1986 januárjában Museveni a csapatai élén bevonul Kampalába, és átveszi a hatalmat. Számos egységnek ilyen fiatal tutsik a parancsnokai vagy tagjai. Ok már a menekülttáborokban születtek. Hosszú ideig senki sem fordít figyelmet arra, hogy Ugandában fölnőtt egy bosszúszomjas tutsikból álló, jól képzett és harci tapasztalatokkal rendelkező hadsereg, amelynek tagjai azon törik a fejüket, hogyan állhatnának bosszút a családjaik ellen elkövetett gyalázatért és igazságtalanságért. Egyelőre még csak titkos összejöveteleket tartanak, létrehozzák a Ruandai Nemzeti Front nevű szervezetet, és készülnek a támadásra. 1990. szeptember 30-án éjjel eltűnnek a katonai laktanyákból és a határmenti táborokból, és hajnalban Ruanda területére lépnek. A fővárosban, Kigaliban teljes a meglepetés. Nagy a riadalom. Habyarimana hadserege gyönge és demoralizált, az ugandai határ pedig csak alig több mint 150 kilométerre van Kigalitól - a partizánok egy-két nap alatt elérhetik a fővárost. Bizonyára így is történt volna, mert Habyarimana hadserege semmiféle ellenállást sem tanúsított, és lehet, hogy sosem került volna sor arra az 1994-es hekatombá- ra, emberirtásra, ha nincs egy telefonhívás. Csakhogy Habyarimana tábornok fölhívta telefonon Mitterrand francia elnököt, és segítséget kért tőle. Mitterrand nagymértékben ki volt téve az afrikai lobby nyomásának. Míg az európai anyaországok többsége radikálisan szakított gyarmati örökségével, Franciország esetében más volt a helyzet. A gyarmati korszak után ugyanis ott maradt egy nagy létszámú, még aktív és jól szervezett tömeg, amelynek tagjai a gyarmati közigazgatásban értek el karriert, életük jó részét a gyarmatokon élték le (nem is olyan rosszul!), és mostanra már idegenekké váltak Európában, alkalmatlan, fölösleges embereknek érzik magukat. Ugyanakkor mély meggyőződésük, hogy Franciaország nem csupán egy európai ország, hanem az összes francia nyelvű és kultúrájú nép közössége is, szóval, hogy Franciaország globális kulturális-nyelvi térség is: Franciphonie. Ha ezt a filozófiát a geopolitika leegyszerűsített nyelvére fordítjuk, akkor ez azt jelenti, hogy amennyiben valaki bárhol a világon megtámad egy francia nyelvű országot, az majdnem olyan, mintha magát Franciaországot támadná meg. Az afrikai lobbyhoz tartozó hivatalnokokat és tábornokokat ráadásul még a Fasoda-komplexus is szorongatja. Néhány szót mondanék erről kis kitérővel. Nos, a XIX. században, amikor az európai országok Afrikán osztozkodtak, Londont és Párizst nagyon furcsa (bár akkoriban érthető) rögeszme vezérelte: azt akarták, hogy afrikai birtokaik egyenes vonalban helyezkedjenek el, és területi folytonosság legyen köztük. London ezt a vonalat észak-déli irányban képzelte el - Kairótól Fokvárosig, Párizs viszont kelet-nyugati irányban, 73
