Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

vagyis Dakartól Dzsibutiig. Ha most elővesszük Afrika térképét, és két, egymásra merőleges vonalat húzunk rajta, azok Szudán déli részén metszik egymást, egy Nilus-menti kis halászfalunál, Fasodánál (mai neve: Ködök). Ezidőtájt az a nézet tartotta magát Európában, hogy aki megszerzi Fasodát, az megvalósítja expanzionista gyarmatosító elképzeléseit. London és Párizs között megindult a versengés. Mindkét főváros katonai expedíciókat indított Fasoda felé. Elsőnek a franciák értek oda. J. D. Marchard kapitány 1898. július 16-án, megtéve Dakarból gyalog a borzalmas távot, kitűzte Fasodában a francia zászlót. Marchard egysége százötven bátor, szolgálatkész szenegáli katonából állt. Párizs tombolt örömében. Büszkeség feszítette a franciák keblét. Ám két hónappal később az angolok is elérték Fasodát. Az expedíciót vezető Kitchener lord megdöbbenve tapasztalta, hogy a falut már elfoglalták. Mit sem törődve ezzel, kitűzte a brit zászlót is. London tombol az örömtől. Büszkeség feszíti az angolok keblét. Mindkét ország a nacionalista eufória lázában ég. Kezdetben egyik fél sem enged. Több jel is arra mutatott, hogy az első világháború már ekkor, 1898-ban ki fog törni - Fasoda miatt. Végül (de ez hosszú történet) a franciák kénytelenek voltak kivonulni. Anglia győzött. Az öreg francia gyarmatosok között a fasodai kaland még mindig fájó seb, s ha azt hallják, hogy az Anglophones valahol mocorognak, még ma is azonnal támadásba lendülnek.

Ez történt most is, amikor Párizs tudomást szerzett arról, hogy az angol nyelvű tutsik az angol nyelvű Uganda területéről betörtek a francia nyelvű Ruanda területére, megsértették Francophonie határait.

A Ruandái Nemzeti Front hadoszlopai már a fővároshoz közelítettek, Habyarimana kormánya és klánja pedig már csomagolt, amikor Kigaliba, a repülőtérre francia ejtőernyősöket hoztak. Hivatalosan két századról beszélnek, de ennyi elég is volt. A partizánok Habyarimana rendszere ellen akartak harcolni, de nem akartak Franciaországgal háborúzni: semmi esélyük sem lett volna. Félbeszakították hát a Kigali ellen indított offenzívát, de Ruandában maradtak, s elfoglalták az ország észak-keleti területeit. Az ország de facto kettészakadt, ám a fennálló állapotot mindkét fél ideiglenesnek tartotta. Habyarimana arra számított, hogy idővel megerősödik, és kiszorítja a partizánokat, ezek pedig arra számítottak, hogy egyszer majdcsak visszamennek a franciák, s akkor Habyarimana rendszere, az egész akazu klánnal együtt, már másnap megbukik.

Nincs rosszabb az ilyen se háború, se béke állapotnál. Az egyik fél ugyanis azzal a reménnyel indult a harcba, hogy győzni fog, s övé lesz a győzelem gyümölcse. A remény azonban nem teljesedett be - az offenzívát félbe kell szakítani. Még rosszabb a hangulat a megtámadottak között: igaz ugyan, hogy megmenekültek, de fölrémlett előttük a vereség kísértete, megérezték, hogy uralmuk végetérhet. Menteni akarják hát magukat mindenáron.

Az 1990-es, októberi offenzíva és az 1994-es, áprilisi vérengzés között három és fél év telik el. A Ruandát irányítók táborában heves viták robbannak ki a koalíciós nemzeti kormány létrehozásának kompromisszumra hajló hívei (Habyarimana emberei plusz a partizánok) valamint az Agathe és fivérei által vezetett fanatikus, despota akazu klán között. Maga Habyarimana ingadozik, taktikázik, nem tudja,

74