Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

termeli az eleinte még csak halványan körvonalazódó, ám idővel egyre határozottabb és erőszakosabb kísértést arra, hogy bevessék az Endlösungut, a végső megoldást.

Egyelőre azonban még messze vagyunk ettől. A hatvanas esztendőkben járunk, ezek Afrika legígéretesebb, legoptimistább évei. A kontinensen uralkodó várakozásokkal teli, eufórikus légkörben senki sem figyel föl a ruandai véres eseményekre. Nincs kommunikáció, nincsenek újságok, egyébként is: Ruanda? Az hol van? Hogy lehet oda eljutni? Ruanda valójában olyan, mintha az isten is, az emberek is megfeledkeztek volna róla. Csöndes, kihalt ország, s ami azonnal szembetűnik - unalmas. Egyetlen fontosabb útvonal sem vezet Ruandán keresztül, nincsenek nagy városok, nem nagyon jön ide senki. Amikor évekkel ezelőtt elmeséltem kollégámnak, a „The Daily Telegraph" riporterének, Michael Fieldnek, hogy Ruandában jártam, ez volt az első kérdése: - És láttad az államelnököt? - Nem - válaszoltam. - Akkor egyáltalán minek mentél oda? - nézett rám csodálkozva. Számos kollégám vélte úgy, hogy egy ilyen országban az egyetlen esetleges érdekesség az elnök lehet. Ha vele nem lehet találkozni, akkor mi a fenének menjen oda az ember?

Tény, hogy az ilyen országban az emberek gondolkodására jellemző nagyfokú provincionalizmus döbbenti meg leginkább az embert. Mert a mi quasi-globális világunk alapjában véve sokezer különböző, egymással sehol sem érintkező provinciából tevődik össze. A világot járva nem teszünk mást, mint provinciáról provinciára vándorolunk, s ezek mindegyike magányos, csak önmagának világító csillag. Az ott élő emberek többsége számára a valós világ a házuk küszöbénél, a falujuk határánál, legfeljebb a belátható környék határánál már véget is ér. A távolabb fekvő világ nem reális, nem lényeges, sőt, egyenesen fölösleges, ez, a kezünk ügyében, látótávolságon belül lévő világ viszont hatalmas, minden mást elfedő világegyetem méreteit veszi fel szemünkben. A helyi lakos és a távolról jött idegen gyakran azért talál nehezen közös hangot, mert ugyanazt a vidéket másmás optikával szemlélik. A jövevény nagy látószögű objektívet használ, amely távoli, kicsinyített, de tág horizontú képet ad, a helyi lakos viszont mindig teleobjektívet, sőt, egyenesen teleszkópot használ, amely fölnagyítja a legkisebb részletet is.

Csakhogy a helyben lakók számára a saját drámáik igazi drámák, tragédiáik valóban fájdalmasak, és egyáltalán nem eltúlzottak. Ruandában is ez a helyzet. Az 1959-es forradalom a banyaruandákat két szembenálló táborra osztotta. Ettől kezdve már csak növekszenek a viszály erői, élesednek a konfliktusok, időről időre véres összecsapásokra kerül sor, s ez az egész végül is apokalipszishoz vezet.

A határ mentén húzódó menekülttáborokban élő tutsik szervezkednek, ellentámadásba lendülnek. 1963-ban délről, a szomszédos Burundiból támadnak, ahol rokonaik, a burundi tutsik vannak hatalmon. Két évvel később újabb tutsi invázió következik. A hutu hadsereg ezt feltartóztatja, s megtorlásul óriási, kegyetlen vérengzést hajt végre Ruandában a tutsik között. A hutuk machetéitől húszezren pusztulnak el, de van, aki számukat ötvenezerre becsüli. Semmiféle külső megfigyelő, bizottság vagy hírközlőszerv nem jut el az országba. Emlékszem, néhá70