Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

nyan, tudósítók, próbáltunk Ruandába jutni, de az ottani hatalom ezt nem engedélyezte. Tanzániában próbáltunk híreket szerezni azoktól, akik onnan menekültek - ezek főleg riadt, sebesült, kiéhezett asszonyok voltak a gyerekeikkel. A férfiakat már első körben lemészárolták, ők nem úsztak meg a bosszúhadjáratot. Számos afrikai háború zajlik tanúk nélkül, titokban, megközelíthetetlen helyeken, a világ tudta nélkül vagy a világ közönye mellett. így van ez Ruandában is. Éveken át tartanak a határmenti harcok, pogromok, vérfürdők. A tutsi partizánok (a hutuk csak csótányoknak nevezik őket) fölgyújtják a falvakat, irtják a lakosokat, akik viszont, saját hadseregük támogatásával, a tutsikat mészárolják.

Nehéz egy ilyen országban élni. Mert mindenütt sok a vegyes lakosú falu, városka. A tutsik és hutuk itt egymás mellett laknak, kerülgetik egymást az úton, egy helyen dolgoznak. Szép csöndben pedig szervezkednek. Mert az ilyen gyanakvással, feszültséggel, félelemmel teli légkörben újjáéled a titkos szekták, valóságos és elképzelt szövetségek és maffiák ősi, törzsi hagyománya. Titokban mindenki tartozik valahová, és meg van róla győződve, hogy a másik is biztosan tartozik valahova. Méghozzá, természetesen, egy szembenálló, ellenséges szervezethez.

Ruanda és déli szomszédja, Burundi ikerországnak nevezhetők. A két országnak hasonló a földrajza, a társadalmi berendezkedése, sok évszázados történelmük is közös. Útjaik csak 1959-ben váltak szét: Ruandában győzött a hutuk parasztforradalma, vezetőik átvették az ország irányítását, Burundiban viszont a tutsik megőrizték, sőt, tovább növelték uralmukat - fejlesztették a hadsereget, és egyfajta feudális katonai diktatúrát hoztak létre. Csakhogy a két ikerország között továbbra is működött a közlekedő edények rendszere, és válaszul arra, hogy a ruandai hutuk lemészárolták a tutsikat, Burundiban a tutsik mészárolták le a hutukat és vice versa. Amikor 1972-ben Burundiban a ruandai testvéreik által felbujtott hutuk felkelést próbáltak kirobbantani, s legyilkoltak néhány ezer tutsit, azok feleletül megöltek százezer hutut. Nem magának a vérontásnak a ténye, hiszen azt megszokhatták mindkét országban, hanem annak rémisztő méretei rázták meg a ruandai hutukat, akik úgy döntöttek, hogy reagálniuk kell. Döntésükhöz hozzájárult még az is, hogy az említett pogrom idején több százezer (némelyek szerint egymillió) hutu menekült át Burundiból Ruandába, s ezzel a szegény, időről időre éhínséggel sújtott országnak nagy gondot okoztak: miből etessen Ruanda ekkora menekült-tömeget?

A ruandai hadsereg feje, Juvénal Habyarimana tábornok, kihasználva a kritikus helyzetet (Burundiban gyilkolják testvéreinket; nincs miből eltartanunk egymillió menekültet), 1973-ban puccsot hajt végre, és államelnöknek kiáltja ki magát. Ez a puccs felszínre hozta a hutukat megosztó mély ellentéteket és konfliktusokat. A legyőzött (majd meggyilkolt) korábbi elnök, Grégoire Kayibanda az ország közepén élő, mérsékelten liberálisnak tartott hutukat képviselte. Az új államfő viszont a Ruanda észak-nyugati felében élő klánból származott. Ez a klán a hutuk radikális, soviniszta szárnyát alkotta (hogy a kép világosabb legyen, azt mondhatjuk, hogy Habyarimana a ruandai hutuk Radovan Karadzica).

71