Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

Tanganyikába és Burundiba. A monarchia és a feudalizmus megszűnt létezni, a tutsik kasztja pedig elvesztette vezető szerepét. A hatalmat a hutu parasztság vette át. Amikor Ruanda 1962-ben elnyerte függetlenségét, a hutuk alakították meg az első kormányt élén egy fiatal, Grégoire Kayibanda nevű újságíróval. Ekkoriban jártam először Ruandában. A fővárosra, Kigalira úgy emlékszem, mint kis porfészekre. Sehol sem találtam, mert talán nem is volt, semmiféle szállodát. Végül is belga apácák fogadtak be, s takaros kis kórházuk szülőosztályán kaptam éjszakai szállást.

A hutuk is, a tutsik is úgy ébrednek ebből a forradalomból, mint lidérces álomból. Mindkét fél részese volt a mészárlásnak - az egyik végrehajtóként, a másik áldozatként, az ilyen élmény pedig hosszan tartó, kínzó nyomokat hagy az emberben. A hutukban meglehetősen vegyes érzelmek kavarognak. Egyfelől legyőzték uraikat, ledobták magukról a feudalizmus jármát, és először jutottak az országban hatalomhoz, másfelől azonban nem számoltak le uraikkal végérvényesen, nem irtották ki őket teljesen, és az a tudat, hogy az ellenfél ugyan komoly sebeket szenvedett, de életben maradt, és bosszút állhat, legyőzhetetlen és halálos félelemmel tölti el szívüket (ne feledjük, hogy a bosszútól való rettegésnek mély gyökerei vannak az afrikai mentalitásban, hogy a bosszú ősi törvénye itt mindig nagy szerepet játszott az emberek és a klánok viszonyában). És bizony van mitől félni. Mert bár a hutuk bevették Ruanda hegyi erődítményét, és új kormányt alakítottak benne, ott maradt a tutsik ötödik hadoszlopa (mintegy százezer ember), ráadásul - s ez talán még nagyobb veszélyt jelentett - az erődítményt a tegnap elűzött tutsik menekülttáborai vették körül.

Az erődítmény hasonlat használata itt egyáltalán írem túlzás. Mert akár Uganda, akár Tanzánia, akár Zaire felől közelítjük meg Ruandát, mindig az a benyomásunk támad, hogy hatalmas, gyönyörű hegyekből épült erődítmény kapuján lépünk be. Amikor tehát az országából elűzött tutsi menekült reggel fölébred és kilép ócska sátra elé, Ruanda hegyeit pillantja meg. A kora reggeli órákban gyönyörű ez a látvány. Gyakran magam is csak azért keltem kora hajnalban, hogy gyönyörködhessem a különleges tájképben. Szemünk előtt magas, de barátságos hegyek húzódnak végeláthatatlanul. Smaragdos, lilás, zöldes színben tündökölnek a napfényben. Nincs bennük semmi a viharvert, magányos sziklák, hasadé- kok sötét fenyegetéséből, nem leselkednek ránk halálhozó lavinák, legörgő szikladarabok vagy hegycsuszamlások. Nem. Ruanda hegyei melegséget, jóindulatot árasztanak magukból, szinte csábítják az embert bájukkal és csöndjükkel, kristálytiszta, mozdulatlan levegőjükkel, vonalaik nyugalmával és tökéletességével. Hajnalban a zöld völgyeket áttetsző köd tölti meg. Olyan, mint valami világos, napfényben csillogó, könnyű, lenge fátyol, amelyen át látni lehet az eukaliptuszokat is, a banáncserjéket is, a mezőn dolgozó embereket is. A tutsi azonban főleg a réteken legelő csordáit látja ott. Most, a menekülttáborban ezek a csordák, amelyeket elvettek tőle, pedig azok létének alapját és értelmét jelentették, a tutsi képzeletében mítosszá, legendává nőnek, álomképpé, rögeszmévé válnak.

így bonyolódik a ruandai dráma, a banyaruandák palesztinokéhoz hasonló, megoldhatatlan tragédiája - két társadalom tart igényt ugyanarra a földdarabkára, amely azonban túl kicsi ahhoz, hogy megosztozzanak rajta. És ez a dráma ki69