Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - CIÁNSZŐKE TISZA - Bombitz Attila: Pungák a szélben (Bodor Ádám: Az érsek látogatása)
alussza. Erre utalnak azok a jelek, amelyek működésképtelen hagyományként - akár a történetben, akár az elvarázsolt ország konkrétságában - még jelen vannak, de már nem rendelkeznek jelentéssel, mi több, jelenlétük is csupán pusztulásukban ismerhető fel (a villamos sínek és a villamos, a Senkowitz család hangszerei stb.). Ha a folyó pontosan az ellenkező irányban kerüli meg a várost, az álom a valóság negatív képét írja le, ahogy tükörképeként jelenik meg a régi az új világnak. Az új világban a műviség-természetesség dialogicitása teremt osztódást, s az egzisztenciális teret belakó figurák is féltestvérségükben keltenek zavart. Még a város körüllévőségét jelentő barlangrendszer is külön világréteget alkot: Periprava vikárius horkolása „mintha egy földalatti odúból, a túlvilágról tört volna föl". Egy másik helyen: „A szomszédos vágányon tele alvó emberrel személyvonat várakozott, a horkolástól remegtek az ablaküvegek, az egész éjszaka zümmögött a túlvilág nagybőgő hangjaitól." A túlvilág mindkét helyen igencsak disszemináns alakzatként írja a történetet. Nem elég, hogy a regény helyszíne eleve egy elvarázsolt, elrévített világ, de a horkolás, s az alvás, az álom megteremt még egy világszegmentumot, a túlvilágét, mely visszakanyarítva (a folyóhoz hasonló iránymódosulásban) a folyó (a határ) túlsó oldalát, túlnani világát hangsúlyozza. Az alvók álmodják ezt a túlnani világot. Aki ébren van, ugyanazt az álmot éli. Ha tehát az olvasó valóban beleálmodja magát Bodor Adám történeteinek labirintusába, a Bogdanski Dolina alatt húzódó barlangrendszerbe, a Midia rét sirályoktól és nejlonzacskóktól hangos sivalkodásába, az Izolda negyed tüdőbetegeinek köhögésébe és a Névtelen Zsákutca fodrászatának szőrgomolyagjaiba, különleges álomban lesz része. Az első próbálkozás még ismerősen idegenszerű, de minél többször ismétlődik az olvasás, annál inkább töltődnek ki automatikusan az álom által üresen hagyott helyek. A Gábriel Ventuza és az elbeszélő közti dialógus ugyanis több mint zavaró. Mintha az egyik beleálmodna a másik álmába. Hogy lehet valaki egyszerre én-elbeszélő és mindentudó elbeszélő? Netán az éppen aktuálisan beszélők is váltogatják egymást, önmagukat sem ismerve fel eközben? „Mintha velem történt volna mindez..", olvashatjuk a már ismerősen csengő, szubjektumkioltó mondatot a regény negyvenkilencedik oldalán. Az egyetlen név, amely sosincs jelen, az az elbeszélőé. A tíz történet tulajdonképpen önmagában is tíz történet, csak az álommunka tételez szoros összefüggést közöttük. Folyondárok, meanderek, labirintusok, melyek egymásba kapaszkodnak és közben egymást takarják. Álruhásdi a játék: mindenki inkább más, mint önmaga. Tizmann archimandrita ezredesnek szólíttatik, az egykori rézbányászok jehovista remeték, az igazi rézbányászok meg tűzmesterek, Gábriel Ventuzát az elbeszélő ölben viszi megérkezését követő öt napos alvása után a Névtelen Zsákutca fodrászüzletébe, az elbeszélő ugyancsak ennyi álomnap után a fogadós ölében érkezik vissza ugyanoda. S ugyanez az áttételesség működik a regény kronotoposzában is. Mert ha „néha éppen valamelyik ágy alatt tátongott a jeges leheletű kürtő" az Izolda-negyedben, akkor néhány oldallal arrébb bizton olvasható, hogy ugyanaz (?) a kürtő éppen ellenkező irányban, a Midia-réten nyílott a szabadba. Mindezek re- konstruálhatatlanná teszik a történet „valós" menetét, helyesebben a történet rekonstrukciójának olvasói igényét és értelmét kérdőjelezik meg. Ezt mutatja a regény időkezelésének módosulása is: Az első fejezet Medárd napja elé csoportosítja a történéseket. Az egykori özönvíz után vagyunk már, mikor irányt váltott a Medvegyica, s vele az időszámítás, mely úgy látszik, mégis az előző világ menetrendje szerint zajlik, csak a hozzá tapadó történés veszti el determináltsá- gát. A Medárd napi esőzés az első kövér cseppek után abbamarad. „Sokáig úgy tűnt, a förgeteg egyenesen a városnak tart, de aztán, mintha a hulladék halmai térítették volna el, valahol a rév közelében megtorpant, és elhúzott kelet felé." (A kilencedik fejezet Medárd napján ömlik az eső. De ez a Medárd nap már csak egy tükörkép. Még ha ugyanazon nap történetét beszéli is el az elbeszélő - egy másik álomban.) Az egyetlen, ebben a részben olvasható évszám 1920-at jelöl, mikor a Medvegyica folyó még normális körülmények között, az eredeti ország területén határolta a várost. Ettől a pillanattól fogva felfüggesztődik a normális időszámítás (bár arra aztán végképp nincs utalás, mi is lehetett 1920 előtt ugyanazon a vidéken, kivéve a villamos- és zongora-történeteket), ezért aztán nincs is túl sok értelme a rekonstrukciós játéknak, hisz az külső nézőpontú időszámítást kíván magának. Az, hogy történetünk 1998 és 2000 között játszódik, referenciájában sem sokat mond. Sajátlagos kronotoposz-leírás nem igényli a történet figuráinak visszazökkentését az időbe, mert nincs az időnek helye, ahogy nyoma, lenyomata sincs. 110
