Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - CIÁNSZŐKE TISZA - Bombitz Attila: Pungák a szélben (Bodor Ádám: Az érsek látogatása)
A 8. fejezet az, amelyik teljesen megkérdőjelezi (a tükörlét eddigi: időbeli, térbeli, figurális és motivikus meghatározottságán túl) a hihetővé olvasott történet folytonosságát. Kezdettől fogva gyanús az elbeszélő meséjének verifikálhatósága. Hovatovább azt is meg kell majd kérdezni, hogy a szigorúan egyes szám első személyű elbeszéléshez rendelt figurális kép lehet-e egyáltalán egységes? Nem inkább egy osztódó Énről van itt szó, aki hasonlóan a történet többi figurájához, nemcsak az, amit magáról elárul? A 8. fejezet Viktor Ventuza „igaz történetét" meséli el igen rafinált módon. Az elbeszélő először is a következőt állítja: „Bár személyesen is jól ismertem, az embercsempész Viktor Ventuzával életemben csak egyszer álmodtam." A szöveg nem rejti véka alá, hogy Viktor Ventuza porontyaitól hemzseg Bogdanski Dolina (a megváltoztatott téridőbe, a paradicsomból egy másik országba kikerült ősatya benépesíti a földet), és még utalás történik arra is, hogy az elbeszélő mintha testvére lenne az atyja hamvait elszállítani kívánó Gábriel Ventuzának, de ezt a tételt maga Viktor Ventuza oszlatja el az elbeszélő személyesen megélt történetében: „Ne is próbáljon zavarba hozni. Rossz helyen tapogatózik, fiam. A kedves anyukája sohasem gyanúsított ilyesmivel, úgyhogy zárjuk most le ezt a témát." Miután azonban az a bizonyos kezdőmondat az álomtapasztalatot helyezi perceptuálisan előtérbe a valósággal szemben, felmerül a kérdés, az elbeszélő esetleg nem kitalált, fantáziáit történeteket ad-e elő, esetleg nem az Izolda-negyed betegei közül való ő maga is, mint Vidra földrajz tanár úr, aki Gábriel Ventuza szerint is csak „mesével" traktál. Az elbeszélő érintett mondata - automatizáló- dott vakolvasás - könnyen félreolvasható: az „álmodtam" igét a „találkoztam" igével cseréli fel a vétlen olvasó. Ekképp: Bár személyesen is jól ismertem, az embercsempész Viktor Ventuzával életemben csak egyszer találkoztam. Az álom-találkozást Gábriel Ventuzának már módosítva meséli el az elbeszélő. „.. most találod ki az egészet" - hangzik a válasz Gábriel Ventuza részéről. Az pedig különösen meglepő, hogy Viktor Ventuza utolsó kalandja kísértetiesen egybeesik Gábriel Ventuza első és egyben utolsó kalandjával. („Viktor Ventuza egy testvérpárt kísért keletre., a rábízottak eltűntek..") Gábriel Ventuza állítólagos apja helyébe lép, az elbeszélő Gábriel posztját és egzisztenciáját foglalja el stb. E körkörösség persze nem alkot tökéletes egymásbazárulást, valahogy úgy, mint az álom: megtalálja metaforikus vagy metonimikus értelmezhetőségét, de meg is csúszik a felfejtősdi láncon. Lacani módon az értelem a jelentésláncolat foglya marad. S amikor megérkezik az érsek, Hamza, aki szintén másnak a helyére lép, megbomlik a látszólag kívánt rend. Az elbeszélő egykori hamisan terjesztett, rendbontó cselekedete újra igaznak nyil- vánítódik, ő kiesik a Gábriel Ventuzától megszerzett pozícióból, s maga Gábriel Ventuza is ellehetetlenül. Nem először kénytelenek menekülésre fogni a dolgot. Az egykori menekülés ismeretlen vándora megkettőződik: „Sebtében öltözködtünk, össze-vissza minden ruhaféleségből magunkra kaptunk egy-egy darabot, amíg úgy néztünk ki, mint az ismeretlen erdőtolvajok. Legvégül talpunkra sálakat tekertünk, úgy indultunk a vasútállomásra, a tehervágányok felé. Mire elhelyezkedtünk az egyik fékezőfülkében, kihunytak Bogdansi Dolina utolsó fényei is. A háztetők fölött csak a szeméttelepek delejes szentjánosbogár-burája világított, átderengett az állomásépület ablakain, imbolygó árnyával a szeminaristáknak, akik talpukra kötözött párnákkal álmukban is a váróterem végtelen köreit rótták." Ezzel az ismétlődő, az álmot új álmodójának tulajdonító, enigmatikus képpel zárul az elbeszélés. A Névtelen Zsákutca eddig is ismeretlen elbeszélője újabb ismeretlenségbe burkolódzik. Vagy csak most kezdi Ivano Frankovszkban száműzetésének végtelen történetét? 4. Bodor Ádám újraolvasása idején egy másik országba került városban jártam. Még véletlenül sem abban, amelyikre majd gondolni fogsz. Fokozatosan adtam fel az abszurd-idegennel való ismerkedést, mert látnom kellett, mennyire természetes a természetellenes a városlakóknak. Merészeltem például megkérdezni útitársamtól, hogy bírják-e majd az útvonalon a talpfák, mire másnap szótlan négyórányi várakozással töltöttük utazótársaságunkkal a bő esőzés és a belvíz okozta incidenst. A sínek alól ugyanis eltűntek a talpfák. Egyébként pedig mintha mi sem történt volna, pedig vannak embertestvéreink, akik katasztrófaként élik meg a vonatok ötperc111
