Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - CIÁNSZŐKE TISZA - Bombitz Attila: Pungák a szélben (Bodor Ádám: Az érsek látogatása)
3. A Sinistra utáni „állapotok" azonban nem csupán történeti időben (a történet folytatásában beállt változások alapján) értendők, de az írásmód titokzatosságba és további áttetszőségbe fordulása is újabb, súlyosabb csendet ígér. A történet központi ága (látszólag) elhalt főgyökérhez hasonló, miközben a mellékágak (gyökerek) szinte önállóan élik életüket. Az érsek látogatása az abszurd ismétlődésére épülő világ apóriáit biztosító jelentéktelen momentum, s ebben a jelentéktelenségében, elhaltságában lesz mégis meghatározó irányelv. Nem csoda, ha a cím fondorlatos módon fogja be a történetalakzatok eme önálló és széttartó életét. A látogatás megvalósul- hatósága helyett az érsekre való várakozás ismétlődő tematizáltsága automatizálódik. Az érsek neve állandóan változik, funkciója, felsőbbrendűsége azonban mindvégig releváns marad. És így minden egyes fejezet a meg-nem-érkezés, a látogatás meg-nem-történése köré bogozza a címhez képest szubtörténetként kezelt Ventuza-történet hajszálgyökereit. A szövegvilág „mágikusan" működő elvei szerint mégis megérkezik egy érsek, mégpedig a regény szereplőiből egyszercsak féltestvérré váló és álruhákba bújó figurák egyike, Hamza. Az egykor volt szabadságharcos és börtönviselt, egyébként titokzatos írásmódokat jól ismerő és mindenről tájékozott Hamza az aktuálisan láthatatlan hatalom szimbolikus megtestesülésévé válik. Viktor Ventuza, az állítólagos ős-apa persze jó előre megmondta az „elbeszélőnek": „Magát, fiam, igen jól ismerem. Bárhová is vinném, mindig ide fog visszakívánkozni. Ide fognak visszatérni a fiaim is." Ki innen, ki onnan, de előbb-utóbb benépesedik a féltestvérekkel Bogdanszki Dolina. Csak legyen, aki felismeri őket. Az érsek látogatása mint cím visszaírja magát a történetbe: módosítja az érsekek egymásutáni nem-jelenvalóságát és Hamza érsek történetét mint a Ventuza-őstörténet beteljesülését helyezi fókuszba. Mintha a regény bonyolultsága csak Hamza végső hazaérkezését készítené elő. Az olvasónak tudomásul kell vennie e regénytér szokatlan mozgását. Bogdanski Dolina határa többek közt minimum öt napi alvással léphető át. Hogy az ébredést követően, mintha mi sem történt volna, álomszerűén kövessék egymást az események. Az álomban ébredés és a valódi ébredés egyaránt tételezhető ugyanazon világszerveződés dichotómikus, tengelyesen tükröződő eredményének. Ahogy a lebegő nejlondarabkák és sirályok, kik egyszer még fecskékké is lesznek, egymásra íródása a tükör két oldalán megjelenő képek nyelvi episztéméi. Az álomsáv csak egy határszerveződés Dolina körül, de az szerves és anticipált részét képzi e világnak. Érdekes tanulságokkal szolgál e kérdéskörben Boga Senkowitz megérkezésének megjelenítése: „.. kora reggel gurultak befelé a Bogdanski rév irányából, a harmattól átitatott por szőnyegén nesztelenül, egy soha nem látott kék rendszámú olajzöld Nissan Patrollal." Dolina lakosai az elbeszélő általánosításában a következőképp érzékelték a „jelenséget": „Mintha mindenki csak álmodta volna azt az olajzöld terepjárót, amely azóta elrobogott a képzelet messziségei felé, és eltűnt Bogdanski Dolináról örökre." Ráadásul még ezt az elbeszélői mindentudást kétségbevonó káprázatot is visszavonja az elbeszélő a (második) távozás leírásában: „[...] és miután útban a Bogdanski rév felé összecsukódott mögöttük a por függönye, többé senki nem látta őket." Mintha az elbeszélő csak most találná ki, az elbeszélés pillanatában, az egészet. Ha a város egy másik határképző eleme, a Medvegyica nevű folyó, egy természeti katasztrófa okán, megváltoztatja folyási irányát („nem északról, hanem délről kerülte meg a várost"), amivel áthelyezi az általa félkörbe fogott várost egy másik országba, az nem csupán egy érzékletes évszám erejéig (1920) utal a történet referenciális vonzatkörére, de természetes átjárást is eredményez a természeti és emberi világalakítás meghatározó elvei között. Ezek szerint egy „kiadós esőzés", melynek elég széles szemantikájú olvasatot engedélyezhetünk háború, pusztulás és apokalipszis vizionaritásában, felér a szándékos medermódosítás, és ezzel a határváltás őrült ötletével. Mert ha a folyó az esőzés közepette fordítja irányát, s repíti át a várost „a koromsötét éjszaka néhány órája alatt, amíg lakosai úgyszólván aludtak" egy másik világba, azzal a régi/új város lakói nem csupán az új világ geopoétikáját, de a „más" világba kerüléssel idő- érzékelésük perspektíváit és törvényszerűségeit is kénytelenek átálmodni. A régi város elvará- zsolódott, s bár lokálisan ugyanazon a helyen maradt, mentálisan véget nem érő álmát 109
