Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - CIÁNSZŐKE TISZA - Bombitz Attila: Pungák a szélben (Bodor Ádám: Az érsek látogatása)
Bombitz Attila Pungák a szélben Bodor Adám: Az érsek látogatása 1. Ha megkérdeznék, mit tartok fontosnak az 1999-es irodalmi év terméséből, három könyvet biztosan jeleznék. Azt a hármat, amelyek nem csupán a könyvhetek ritka rangosságát emelték, de amelyek sajátlagos regényterükkel egy hosszas várakozást és készülődést is beteljesítettek. S bár beszédmódjukban és poétikai tapasztalatukban messze tartanak egymástól Bodor Adám, Darvasi László és Krasznahorkai László kilencvenkilences regényei, nézőpontjaikban azok mégis a késő-modern/posztmodern, hatásmechanizmusukban a szövegszerűség/világszerűség, tematizáltságukban pedig a történelem/történet köztes dialógusának jelenségeként olvashatók össze. Bodor kiselemű, de annál motiváltabb nyelvi episztémára törekszik egy már-már lassan évszázadnyi történet történetileg félreálmodott „tisztázásához". Darvasi a magyar történelem XVI-XVII. századi nem-jelenvalóságába ágyazza végtelen mutatványainak történetdarabkáit. Krasznahorkai világregényt ír az egykor volt világok és az aktuális világ állapotának „örökítésével". E regényekben kellőképpen vegyülnek az 'egész' hálóbafogásának igényei a saját poetológiai szótárak posztszerű átitatásával, fabularizálódnak a regények metanarrációi, a szövegek töredékességükben is, hiányosságaikban is világi romokra emlékeztetnek, nyelviségük- ben a nyelv önálló életének vagy világiságának esztéticizmusát hangsúlyozzák, s a történelem, a történelmiség - mindegyikükben a történelmi regények ideologémája ellenében - szubkategoriális történetté koncipiálódik. Ez az utóbbi, egyébként az előzőekből következő és szerves karakterisztikum, mely reveláció módján a történelmi regény újraírhatőságának kritikusi zászlaja alá gyűjt egyre több regényírói nevet (Háy Jánost, Láng Zsoltot, Márton Lászlót, megjelenése előtt máris Darvasi Lászlót, később Závada Pált, s most Bodort és Krasznahorkait is), az európai regény utóbbi évtizedeinek modifikációihoz képest csupán alapos lemaradással nevezhető újdonságnak a magyarnyelvű irodalomban. A (most kizárásos alapon) magyarul is jelenlévő Fuentes (A hadjárat), Vargas Llosa (Háború a világ végén), Marquez (A pátriárka alkonya, A tábornok útvesztője), Norfolk (A Lempriére-lexikon), Ransmayr (Morbus Kitahara), Rushdie (Az éjfél gyermekei), Saramago (A kolostor regénye) ezügyben már működőképes modelleket mutattak fel, melyeket „történeti" diskurzusukban meg sem közelít az új magyar kanonizált törekvés. Az, hogy a magyar szerzők közül egyesek mintha az úgynevezett régi magyar irodalmat szimulálnák, mások XIX. századi textusokra írnának rá, s így alakítanák újra az elődök „be nem jött" (nem kanonizált) poétika-történetiségét, azon belül is a történelmi regény „műfaját", csupán teoretizálható intertextusoknak és virtuális dialógusoknak ad szabad teret, miközben a poétikai rendszerek megbízhatóságára és hitelességére már kevesebb figyelmet szentelünk. Mert mondjuk a „történelmi regény" e szűkösre szabott játékteréből az európai regény „történetiségének" állandó alakulására reflektáló, s biztos poétikájának műhelymunkáival e történelmi paradigmához (dialógushoz) kapcsolódó Sándor Iván legutóbbi évtizedének „történelmi regényei" mintha kimaradtak volna. Bodor Adám és Krasznahorkai László történelem-konceptje (ez vonatkozik a Sándor Ivánéra is) nem hangsúlyozottságában, rájátszásában, intertextusában vagy témájában van jelen. Náluk a „történelem" kezdettől fogva, és ez nagy különbség az új pa107
