Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - CIÁNSZŐKE TISZA - Olasz Sándor: Érsekre várva (Bodor Ádám: Az érsek látogatása)

Lászlónak a Sinistra elbeszélőjével szembeni aggályait az új regény olvasója is magáénak érezheti: „Andrej Bodor mint figura nem alkalmas arra, hogy az elbeszélő nézőpontját megindokolja. Fel lehet ezt fogni úgy is, hogy a figurák kivételt nem tűrő lefokozásával saját csapdájába esett a szerző: legáltalánosabb és legkifinomultabb leírásait egy identitásától megfosztott rabszolga szájába kell adnia, aki viszont ily módon mindent észrevehet és ízekre szedhet észlelésével, csak önmagát nem, arról nem szólva, hogy szavai olyan tudást tételeznek föl, amelynek a figura - éppen a mű előfeltevései szerint - semmiképpen sem lehet birtokában. bármennyire

ügyel a szerző arra, hogy bevonja az eseményekbe, lényegében mégis kívülálló marad, szerepe a szemtanú, a rezonőr funkciójára korlátozódik. Csakhogy a figura... éppen rezonálni nem képes." Ámde - teszi hozzá Márton - az így fölfogott elbeszélő figura és elbeszélő pozíció észlelés és értelmezés (végzetes? szükségszerű?) távolodását fejezheti ki. Az érsek látogatása elbeszélőjének szerepeltetését is ez teszi messzemenően indokolttá.

Bodor Adám regényében a hagyományos erkölcsi normák már rég nem működnek. Ám a figuráknak nemcsak az erkölcsi érzékük, hanem az időérzékelésük sem működik. Az elbizonytalanított temporalitás állandóságot, változatlanságot sugall. A földarabolt, mozaikokra bontott történetet - ha az első olvasás után nem, de a második után bizonyosan - viszonylag könnyen összerakhatjuk. Az egyes eseménymozzanatokra többször utaló, többféle jelen és sokféle múlt között oszcilláló, olykor rákmenetben haladó történetmondás azonban megkeveri az olvasót, s ezzel a szerző teljes mértékben eléri célját. Hiszen Bogdanski Dolina világában olyan végzetesen érthetetlenek a dolgok, s olyannyira nem következnek egymás után, hogy ezt az abszurditást csak az időrend összeomlása fejezheti ki. Valamilyen linearitás persze van: „Medárd előtt egy héttel", „Medárd szombatja" (?), „Medárd előtt egy nappal", „Medárd előestéje", „Medárd napja" - ezek az utalások kétségkívül sejtetnek valamiféle kronológiát. Az olvasó azonban ebből jóformán semmit sem érzékel. Bodor Ádám módszerébe már az első két oldal bepillantást enged. Itt ugyanis a következő szegmentumokra bukkanunk: 1. A Senkowitz nővérek az elkülönítőben fölbontják a padlót, hogy a tábor alatti üregeken át megszökhessenek. 2. A menekülés előtti este alvást színlelnek. 3. Másnap a szokásos létszám-ellenőrzéskor kiderült, hogy a vénlányoknak fenntartott barakkból hiányoznak a nővérek. 4. Medárd előtt egy héttel elfogták a nővéreket. 5. A helyszínre siető elbeszélő állapítja meg: „Aztán hallottuk, hogy a többi beteg addigra már kővel agyondobálta a szökevényeket..." Az öt eseménymozzanatot azonban a következő sorrendben kapjuk: 4,3,5,3,2,1. Látszólag minden precízen jelölve - korábban, előző este, azután, hónapokkal korábban -, de a hatás valójában pontosan ellentétes. Az olvasó már az első oldalakon eltéved.

A szereplők fokozatosan lépnek be, s mindenki hozza a maga történetét. Ezek a történetek bizonyos csomópontokon találkoznak. Ugyanaz az esemény ezért is kerül elő többször. A nővérek, Natalia Vidra, Gábriel Ventuza, Viktor Ventuza, az elbeszélő, Vidra földrajztanár, a rézbányász nemzetség - rengeteg sors, jelzésszerű figura torlódik össze ebben a mindössze százhúsz oldalas regénylabirintusban. Hogy ennyi mindenről szó eshet, az a kivonatos elbeszéléssel, jelölt vagy jelöletlen ellipszisekkel magyarázható. A jelenetezés, párbeszéd szinte elhanyagolható, s föltűnő, hogy az eseménymondást megszakító pauza kizárólagosan leírás. Reflexív betét pedig egyáltalán nincs, noha a regény intellektuális telítettsége vitathatatlan.

Tájékozódási pontok persze vannak ebben a nagy-nagy bizonytalanságban. Az első fejezetben és a zárlatban egy-egy szökésről olvashatunk. A nővérek után (a 10. fejezetben) az elbeszélő és Gábriel Ventuza is menekül. Az elbeszélőnek ráadásul - ugyanazon „bűn" miatt - már korábban is távoznia kellett. Gábriel Ventuza, aki gyermekkorát Jókait idéző „jázminbokros, levendu- lás szigeten" töltötte, megérkezik a városba, majd neki is el kell hagynia a szeméthalmokból már ki sem látszó Bogdanski Dolinát. Szilárd pontnak ennyi. A szerkezet így a Sinistra körzeténél is mozaikosabb. A fejezetek ugyanúgy epizódjellegűek, ám az előző regénnyel szemben nem önmagukban zárt történetek, nem önálló koncepciók. Egyiket-másikat önállóan is lehet ugyan közölni, de ezek az epizódszerű szegmentumok - a Sinistrával ellentétben - nem önálló fragmentumok. E szokatlan regény talán az eddigi kétkedőket is meggyőzi: nemcsak visszatekintő, hanem írásmódját illetően radikálisan újító alkotással van dolgunk. (Magvető, 1999)

106