Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (I. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

Valahol a világban titokzatos energia kering, árad, amely ha közel kerül hozzánk és kitölt bennünket, erőt ad nekünk ahhoz, hogy elindítsuk az időt - s akkor valami történni kezd. Amíg azonban ez nem következik be, várni kell - minden más viselkedés illúzió, Don Quijote-i szélmalomharc.

Mi a lényege ennek a halott várakozásnak? Az emberek ebbe az állapotba úgy kerülnek, hogy tisztában vannak azzal, mi fog következni: igyekeznek tehát kényelmesen, a lehető legjobb helyen lecövekelni. Néha lefekszenek, néha csak leülnek a puszta földre, egy kőre, vagy leguggolnak. Nem beszélnek. Egész tömegek várakoznak így szótlanul. Nem adnak ki hangot, hallgatnak. Az izmok ellazulnak. A sziluett fonnyad, összeesik, megtöpped. A nyak mozdulatlanná válik, a fej megdermed. Az ember nem néz sehova, semmire nem figyel, semmi sem érdekli. Néha a szeme le van hunyva, de nem mindig. Am ha nyitva is a szem, a tekintet nincs jelen, hiányzik belőle az élet szikrája. Minthogy órákon át szemléltem egész tömegeket, amelyek ilyen halotti várakozásban leledzettek, megállapíthatom, hogy egyfajta mély fiziológiai álomba merülnek: nem esznek, nem isznak, nem vizelnek. Nem reagálnak a kíméletlenül tűző napra, a szemhéjukat, szájukat ellepő szemtelen, falánk legyekre.

Mi történik ezalatt a fejükben?

Nem tudom, fogalmam sincs róla. Nem gondolkodnak? Álmodnak? Emlékeznek? Terveket szőnek? Meditálnak? A túlvilágon járnak? Nehéz megmondani.

Két órányi várakozás után végre elindul a pályaudvarról a megtelt autóbusz. A kátyús úton rázkódó utasok lassan magukhoz térnek. Egyikük piskótát vesz elő, a másik banánt héjaz. Az emberek nézgelődnek, törölgetik izzadt arcukat, gondosan összehajtogatják nedves zsebkendőjüket. A sofőr szünet nélkül beszél, egyik kezével a kormányt tartja, a másikkal gesztikulál. Időnként mindenki nevetésben tör ki, a sofőr nevet leghangosabban, a többiek halkabban: lehet, hogy csak udvariaskodnak, mert így illik?

Utazunk. Utitársaim még csak a második, sőt, gyakran csak az első nemzedékét alkotják azon szerencséseknek, akik Afrikában egyáltalán utaznak. Afrika évezredeken át gyalog járt. Az emberek itt nem ismerték a kerék fogalmát, használatát sem tudták meghonosítani. Gyalogoltak, vándoroltak, amit pedig vinni kellett, azt a hátukon, a vállukon, főleg pedig a fejükön cipelték.

Hogyan kerültek a hajók a földrész belsejében lévő tavakra? Úgy, hogy a hajókat szétszedték az óceánok kikötőiben, s darabonként elhordták a fejükön, majd összerakták azokat a tavak partján. Darabonként hordtak Afrika belsejébe városokat, gyárakat, bányaberendezéseket, villanytelepeket, kórházakat. A XIX. század egész technikai civilizációját a fejükön cipelték az afrikaiak a földrész belsejébe.

Észak-Afrika vagy akár a Szahara lakóinak több szerencséjük volt: teherhordó állatot - tevét - használhattak. Ám a teve vagy a ló nem tudott meghonosodni Afrikában a Szaharától délre - tömegesen pusztultak a cecelégy csípésétől és a nedves trópusok más halálos betegségeitől.

48