Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - CIÁNSZŐKE TISZA - Katona Imre: Hableányok a Tiszában (Népi és személyes emlékek)

sok, mire a kinyitott híd pontonjai között átértek. Utána nagyot pihentek, és mi is ezen a pihentető folyószakaszon kéredzkedtünk fel.

Életemben csak egyszer láttam, hogy egy terhelt fahajót lóval vontattak felfelé, árral szemben, mégpedig a várossal átellenes bal parton. Jóval előtte baltás emberek jelentek meg, kik lecsapkodták a nagyobb ágakat, melyekben a hajókötél fennakadt volna, bennünket pedig erélyesen és hangosan figyelmeztettek, hogy húzódjunk el kint a parton a kötél, bent a vízben pedig a hajó elől. Emlékszem, volt olyan vakmerő, aki a kötél útjában maradt, át akarván ugrani, felbukott és orra esett; nagy derültség kísérte a sikertelen mutatványt. Az inuk szakadtáig erőlködő, izzadt lovakat hangos kiáltozással és ostorcsapkodással „biztatták". (Nem egészen véletlenül írtam meg később - többek között - a kubikosok és a hajósok néprajzát.)

Bármilyen különös, de „megszoktuk" és tudomásul is vettük az áradásokat. Amikor a Tisza még nem lépett ki a medréből, lent figyeltük a víz térhódítását, amint lassan, de feltartóztathatatlanul nyomult be a kisebb-nagyobb mélyedésekbe. A tetőzés már nem volt ilyen „békés": néztük, hogyan lobozza (hullámoztatja) a víz a katrét (uszadékfát), ezek közül egyiket-másikat igyekeztek kifogni, hogy megszárítva tüzelőnek használják. (A tiszai áradást, közelebbről a Bukros-puszta elárasztását utolérhetetlen szemléletességgel írta meg a csongrádi Kádár Lajos Kolomp szól a ködből című regényében.) Mi gyerekek zavartalanul játszottunk a megáradt Tisza gátján, vagy annak tövében, míg fel nem fakadt a víz. Egyszer is valamelyikünk akkorát rúgott a labdába, hogy az belepottyant a Tiszába. Olyan magasan állott a víz, hogy a gát koronajárói (tetejéről) bottal elértük, és ki is piszkáltuk labdánkat, mert az akkoriban nagy kincsnek számított. Egyszer azonban olyan komolyra fordult a dolog, hogy a Tisza áradását óráról órára figyelték, bennünket a gátközeiből elzavartak, és nemcsak a partközeiben, hanem a távolabb lakók is valóságos búcsújárást rendezve néztek, érdeklődtek. Mivel a mi utcánk épp a Tiszára rúgott, apám kiadta az utasítást, hogy tűzhelyet és fekvőhelyeket vigyünk fel a kb. másfél méter magas téglalábakon álló kukoricagóréba, hogy gátszakadás esetén a helyzetet ott átvészelhessük. Erre szerencsére nem került sor, de arra még emlékszem, hogy a város alatt veszteglő hajók olyan magasan voltak, mint a házak teteje, és be- és ki lehetett lépni a gát tetejére fektetett pallók segítségével. (A kis- és nagyvíz közötti különbség elérheti a 7-9 métert is.) Az újabb időkben már végig az árvízzel fenyegetett város melletti gáton villanyvezeték biztosítja az éjjel-nappali világítást, és őrjáratok küldik el a kíváncsi felnőtteket, játékos kedvű gyerekeket.

„Száraz" időben is legfőbb játékterünk volt a Tisza ártere, gátja, partja. Sűrűn látogattuk mindkét oldalon az ártéri erdőket, bújócskáztunk, madárfészkeket kerestünk. A két háború között a város melletti ártéren tartották az iskolai majálisokat. Cserkészként ún. számháborúkat vívtunk a sűrűbb erdőkben, és amíg egy jeges ár el nem sodorta a gimnázium csónakházát, tavasszal egyik-másik tornaórán a Tiszán való evezést gyakoroltuk. Egyébként több ismerős családnak is volt csónakja, így a vízben vívtuk a csatákat: felborogattuk egymás csónakját, utána nem győztük összeszedni a gyorsan eliramló evezőket és az elsüllyedt üléseket. A károkért nem kaptunk dicséretet. Én csak a Holt-Tiszán juthattam csónakhoz, nagybátyám néha kölcsönadta; boldogan üldöztük vele, ill. benne a vöcsköket, de azok oly gyorsan és messzire elúsztak a víz alatt, hogy hamarosan felhagytunk üldözésükkel, inkább fürödtünk. Egyszer majdnem megjártam, szerettem volna megtudni a Holt-Ti- sza mélységét, és a vágóhíd alatt a víz alá buktam, még evezővel is toltam magam lefelé, amikor a mélyben átszakadt a dobhártyám. Napokig tartott, mire kitisztult, egyébként a fülbe jutott vizet fél lábon való ugrálással néhány perc alatt ki lehetett zötyögtetni.

Felszerelés és engedély híján csak keveset pícéztünk (pecáztunk), elsősorban a kevésbé ellenőrzött Holt-Tiszát kerestük fel, ahol az orvhorgászok is próbálkoztak. Emlékszem, nadragulya mérgébe áztattak kenyérbelet, s e piros csalit szinte minden percben bekapta egy-egy buta halacska; a legkisebbeket visszahajigálták a vízbe. 1944-45-ben pedig kézigrá84