Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Varga Imre: Védettek, védtelenek (Beszélgetés Baráth Tibor szociális munkással)

Az alázatot én ebben a formában értem. Megvan az embernek a sorsa, ha akarom isteni terv, amit jó, ha tud teljesíteni az ember. Azt, hogy ez a terv milyen, a sorsa miről szól, azt azért észre kell vennem. Annak teljesítéséhez az eszközöket meg kell találni, és ezekkel az eszközökkel élni kell tudnom. Erre tanított meg engem az ezotéria. Igazából a jelenlegi tanulmányaim is erre rímelnek. Azt gondolom, hogy akkor lehetek jó segítő - most direkt nem a szociális munkás kifejezést használom, mert hordoz valamiféle professziót -, hanem én a segítő attitűdöt emelem ki, tehát akkor segíthetek jól, ha mindezeket tudom, és ezt hasznosítom is a klienseim javára. Vagy legalább hitet adni a rászorulóknak ahhoz, hogy meg tudják tenni azt, amit szándékoznak. A másik ilyen a magvetés. Az ember nem tudja, mikor tesz jót, mikor rosszat. Nyilvánvaló, azért a saját értékrendem szerint megpróbálok úgy cselekedni, hogy ne kerüljek szembe magammal. De azok a minták, szokások, gondolatok, amiket én hozok, vagy a szavak, amiket kimondok, nem lehet tudni, mikor hatnak, mikor érnek be. Ezt a felismerést is az ezotériának köszönhetem.- A szavak és a csend pontos hatását legföljebb a mester ismerheti, aki megtapasztalta minden gyengeségét, így túl is jutott rajtuk. Ezért tanítványai gyöngéit sem elítélni, megfogalmazni akarja, hanem fölismertetni, hogi/ így erő váljon belőlük. Gyakran a legékesebb beszéd a benső mester tanító csöndje. Másrészt viszont az egész életünk, cselekedeteink, tartásunk is beszéd. A te életed milyen beszéd? Ima? Vitatkozás? Káromkodás? Drámai párbeszéd? Vagy magad elé tűnődés? Kárvallott motyogása? Netán mindez együtt?- Nyilván mindez együtt. Amit felkínáltál, ez jó.- Egészítsd ki személyesebbre!- Az életemet két szakaszra osztom. Felnőtt fejjel megértem az újjászületésemet, beszéltem már róla. Azt, hogy megvilágosodás, most nem használom, mert sajátos tartalmak kapcsolódnak hozzá. Bár ugyan használhatnám. Az első harminchárom évem dühös, szenvedélyes, kínlódó, eléggé agresszív szakasz volt. A második szakaszban, bár úgy 1990- től három éven át még elég sok szenvedést kaptam, a szenvedés már más volt, mint a korábbiak. Ez a szenvedés már nem volt meddő, ebből épülni, tanulni lehetett, ez lett a későbbi tudásom tőkesúlya. Ez adta meg a biztonságot. Ezt a tudást nem vehette el tőlem senki, ezért megszenvedtem, ez az enyémmé vált. Az volt benne a szép, hogy ez hihetetlenül sok energiát is hordozott egyben. Az apró eredmények, ebben a hosszú, olykor kínlódós folyamatban egymásra épültek. Tényleg itt az apró lépésekről van szó. Csöppnyi sikereim, az apró szenvedéseim hordozták a megújuló energiát, hordozzák még mindig, mert a mai napig belőlük táplálkozom, és vissza tudok hozzájuk nyúlni. A jelenlegi munkámban, meg kint a civilben is, mihelyt kétségeim támadnak, mindig ahhoz az időszakhoz nyúlok vissza. Visszaidézem, akkor mi történt velem, hogyan történt, hogyan oldottam meg, hogyan éreztem magam. Azt hiszem, hogy ez az a plusz, amit a csak könyvből, idegen esetekből tanult szociális munkásokhoz képest én, aki saját élménnyel rendelkezem, hozzátehetek. Ennek persze a kliens szempontjából vannak hátrányai is. Nehezebben vagyok megvesztegethető érzelmileg. Nehezebben tudnak becsapni, nehezebben hívnak bele a játszmáikba, mint azt, aki csak tanulta ezt a szakmát. így aztán ez az elmúlt kilenc év pedig egyértelműen diadalmenet. Félve mondom ki ezt, pedig tudom, hogy a sikerért megdolgoztam keményen, de mégis tartok attól, hogy elveszítem. Valószínűleg pont ezért mindig munkálkodni kell rajta, hogy megmaradhasson. Mindig törleszteni kell, mindig tenni kell bele valamit. A kapcsolat is, azt hiszem, akkor működik jól, ha ápoljuk, áldozunk érte. Most ezt a munkámban, meg a sorsom irányításában egész biztos, hogy tudom hasznosítani, és a kapcsolataimban is próbálom. Van egy viszonylag régóta tartó kapcsolatom, együtt is élünk, gyereket szeretnénk, így hosszú távra tervezünk. Köztünk is próbálom azt a szemléletet érvényesíteni, hogy nem révbe érni. Az nekem nem tesz jót. Egész egyértelműen kiderült, hogy a révbe érés nekem nem tesz jót, mert az egyenlő a beszűküléssel.

76