Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)

litika elsősorban az afrikai országoknak ezt, azt, amazt ígért - az összes frankó-afrikai csúcs- értekezlet, amit évenként tartanak, mind erről szól -, csak hát végül is a gazdasági meg hatalmi fedezete ezeknek az ígéreteknek rendkívül szerény. Tulajdonképpen már a de Gaulle- féle politika is ilyen volt. A németekkel szemben háborút vesztett Franciaország a szövetségesek győzelméhez érdemben alig-alig járult hozzá, ám de Gaulle a maga erélyes fellépésével mégis elérte, hogy kapjon egy megszállási szektort Németországban, Berlinben. A Szovjetunió egyébként a francia nagyhatalmi aspirációkat soha nem respektálta. De végeredményben már Clemenceau közép-európai politikája sem volt más, mint ennek a nagyhatalmi törekvésnek a megnyilvánulása: az volt a célja, hogy Németország és a Szovjetunió között kialakítson egy francia befolyási övezetet. Hát ennek fizette meg Magyarország az árát. Ennek a francia külpolitikai elképzelésnek a következtében kaphattak meg a szomszédos államok, Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia a magyar állam területéből és lakosságából majdnem annyit, amennyit csak akartak. Amikor azonban a harmincas évek végén a hitleri Németország rátette a kezét erre a térségre és megfosztotta ezeket az országokat a függetlenségüktől vagy szétverte őket, akkor a francia szövetségi garanciák zérónak bizonyultak. Párizsban ugyanakkor azt is tapasztalnom kellett, hogy a franciáknak fogalmuk sincs erről a térségről, szinte semmit nem tudnak róla.

Mit éreztem Párizsban? Nyilvánvalóan egyrészt bizonyos gazdasági hatalmat, de azt is, hogy mit jelent a kulturális tradíció, hogyan lehet ezt hatalmi célokra hasznosítani. Bécs esetében is érzek ilyesmit: az osztrákok megszűntek nagyhatalom lenni, de azért Mozarttal és Schuberttel is lehet presztízs-politikát folytatni. Nagyon tetszett Franciaországban az az öntudatos polgári anarchizmus, hogy mindenki megtehet mindent, ami nem kifejezetten tilos. Moszkvában ennek az ellenkezője igaz. Ami nem kifejezetten megengedett, az mind tilos. Egyszer gondolkoztam azon, írok egy könyvet arról, hogy a nyugati és keleti befolyás miként érvényesül Magyarországon a gondolkodásmódban. Aztán letettem róla, mert végül is rájöttem arra, hogy ami intellektuális gondolkodásmód volt Magyarországon a történelem során, az mind nyugatról jött. Keresztury Dezső ezt nagyon jól leírja egy esszében. Szent István óta ez az ország minden sanyarúság ellenére kultúrájában és civilizációban mindig nyugati kötöttségű maradt, nem gravitáit amoda.

Nagyon érdekelt engem mindig, ahogy a térben bizonyos történelmi vonulatokat látni. Ez igencsak absztraktul hangzik, de egyszerűbben is meg tudom mondani, mire gondolok. Moszkvai tudósító koromban többször jártam Kijevbe. És amikor ott álltam a Dnyeper fölött, ahol a Bulgakov által, a Fehér Gárda utolsó mondataiban leírt szent Vladimír áll a kereszttel, különös érzés fogott el. Óriási dolog volt ott állni, nézni a folyó ezüst szalagját és tudni azt, hogy déli irányban Konstantinápoly felé tart egészen a Fekete-tengerig. Onnan van a bizánci befolyás. Észak felé nézve pedig arra gondolt az ember, hogy ez a folyó Skandinávia felé vezet, ahonnan az ősi orosz állam alapítói annak idején bevándoroltak ide. És akkor eszembe ötlött, hogy a kommunista párt főtitkárának kezében együtt van az állami hatalom, a világi hatalom és az ideológiai hatalom, ami nyugaton már a római birodalom felbomlásakor kettévált, császári és pápai hatalommá, és a folyóra tekintve megértettem valamit ennek a gyökereiből. A másik nagyon nagy moszkvai élményem a tél, a klíma volt, és annak tudata, hogy ebben az országban iszonyatosak a távolságok. De ez már Svédországra is jellemző volt: a télben magára hagyott svéd faluban segíteni kellett egymásnak, mert különben nem élték volna túl a telet, mert nincsenek civilizációs eszközök a túléléséhez. Ezáltal alakult ki egy hagyomány, amely már önmagában véve is szocialista, ha úgy tetszik, szociáldemokrata hagyomány, amire aztán rá lehetett építeni a jóléti államot. Ez pedig a skandináv modell szerint az, hogy az 50 százalékot meghaladó adók révén szerzett anyagi forrásokból az állam megpróbál gondoskodni a központtól messze lévőkről, a magukra hagyottakról. Az orosz hagyomány pedig az, hogy a messze lévőkre is a hatalom súlyával kell hatni. A túlélésről gondoskodjanak maguk, de tudják, hogy kinek tartoznak engedelmes57