Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)

seggel. A Szovjetunióban ezt az emberek tudták, de ha belülről láttad a dolgot, érezted a szagát, bűzét, meg azért néha találkoztál egy-egy sajtóértekezleten valamelyik szovjet fejessel, vagy láttad a fellépésüket a legfelsőbb szovjetben, meg beszélgettél úgynevezett egyszerű emberekkel, akkor megérthetted, mit eredményezett a felvilágosodás hiánya, aminek következtében nem alakult ki az öntudatos állampolgár. Egyszer meglátogatott bennünket Párizsban egy erdélyi barátom, egy író, aki azóta itt él Budapesten. Első alkalommal járt nyugaton, elment a városba sétálni, és amikor visszatért hozzánk, azt mondta: tudjátok, azt találtam a legkülönösebbnek, hogy mindenki felemelt fejjel jár az utcán. Tényleg: akkor tűnt föl nekünk, hogy itt ez így van, amott pedig nem. Akkor tízéves kisebbik lányom az első moszkvai együttes sétánk közben egyszer csak megkérdezte: te, miért olyan szomorú itt mindenki? Akkor eszmélkedtem, hogy milyen jó gyermeki megfigyelés ez, mert valóban, a párizsiak felszabadult vidámságával és hangosságával ellentétben az orosz fővárosban mély csend honolt, az emberek suttogva beszéltek, halkan, ha beszéltek egyáltalán, és mindenki lehajtott fejjel ment a maga dolga után.

Tanulságos volt közelről látni, hogyan működik a szovjet hatalmi központ. Az ember megérthette, mit jelent az, ha egy kamarilla a kezébe kaparintja a hatalmat. Azt hiszem, egy anekdotával jól érzékeltethető, hogy mire gondolok. 1983-ban Moszkvában járt Ted Turner, a CNN főnöke, aki akkor még csak éppen hozzákezdett hírtelevíziós birodalma létrehozásához, és a szovjet hírközlési szervekkel arról akart megállapodni, hogy mit tudna átvenni az ottani televíziós hírekből. És praktikus amerikaiként, hogy elmagyaráztassa magának, milyen az egész szovjet háttér, meghívott körülbelül harminc külföldi tudósítót egy grúz étterembe, fizetett nekik ott egy ebédet, és ennek fejében azt kérte: most akkor mondják meg neki, hogy ez miféle ország. Hát sokkal jobb szakértőket ugye nem bérelhetett volna magának helyben. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a CNN főnökének fogalma nincs semmiről. Amikor felvázolták előtte a szovjet valóság bizonyos elemeit, azt mondta: ezt én nem értem, ez lehetetlen. Erre az egyik amerikai újságíró felállt és azt mondta: na akkor azt képzelje el, hogy nálunk a Pentagon, a CIA, az FBI, a kongresszus és a Fehér Ház felett a maffia átvette a hatalmat. Nos, ez a Szovjetunió. És én azóta is sokat gondolkodom ezen. A kommunista párt ugyanis nem tudta átlépni keletkezési körülményeinek árnyékát. Világéletében úgy működött, mint egy titkos sejtekből álló titkos társaság. Kis rosszindulattal, mint egy maffia. Titokban tanácskoztak a legfőbb döntéshozók, titokban hozták meg határozataikat, melyek természetesen mindenre és mindenkire vonatkoztak anélkül, hogy azok, akikre e döntések vonatkoztak, tudtak volna róla. Azután titokban megszervezték a titkos tanácskozás titkos döntéseinek a végrehajtását, úgy, hogy a határozatok valódi értelméről csak egy nagyon szűk kör tudott. Nos, amikor a világban bekövetkezett az információs forradalom, amikor mindennél fontosabbá vált a gyors információáramlás és a hozzáférhetőség, akkor ez a titoktársadalom, illetve titokhatalom nem volt képes tovább működni. Számomra ez a legfontosabb tapasztalat, amit leszűrtem a történelemből. Hogy mégiscsak a nyilvánosság és demokrácia ad lehetőséget a társadalmaknak az életben maradásához.

58