Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (V. rész) (Fordította Szenyán Erzsébet)
Valamelyik nap vendégem volt - egy középkorú férfi fehér, muzulmán öltözékben. Szulejmán volt a neve, és Nigéria északi részéből származott. Valamikor az olasznál dolgozott éjjeliőrként. Jól ismerte a sikátort és annak környékét. Bátortalanul viselkedett, nem akart leülni a jelenlétemben. Megkérdezte, nincs-e szükségem éjjeliőrre, mert éppen munkát keres. Azt válaszoltam, hogy nincs, de mivel jó benyomást tett rám, adtam neki öt fontot. Néhány nap múlva újra eljött. Ezúttal le is ült. Készítettem neki teát. Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam neki, hogy folyton meglopnak. Szulejmán ezt teljesen normális dolognak tartotta. A lopás csupán az egyenlőtlenségek nivellálásának egyik - igaz, kellemetlen - formája. Az jó, ha meglopnak, állította, ez egyenesen baráti gesztus a tolvajok részéről. így adják tudtomra, hogy hasznos vagyok a számukra, s hogy ezért elfogadnak. Tulajdonképpen biztonságban érezhetem magam. Völtam-e itt valaha is veszélyben? Elismertem, hogy nem. Hát, ez az! Addig mindig biztonságban leszek, amíg hagyom, hogy meglopjanak. De amint értesítem a rendőrséget, és üldözni kezdem a tolvajokat, legjobban teszem, ha elköltözöm innen. Egy hét múlva újra eljött. Kapott egy teát, majd titokzatos hangon közölte, hogy elvisz a Jankara Marketre, ahol vennem kell valamit. A Jankara Market nevű piacon boszorkányok, javasasszonyok, jósok és bűbájosok árulják a legkülönfélébb amuletteket, talizmánokat, varázsvesszőket és csodaszereket. Szulejmán ment egyik asztaltól a másikig, nézgelődött, kérdezősködött. Végül az egyik asszonynál vetetett velem egy kis csomó fehér kakastollat. Sokba került, de nem vitatkoztam. Visszamentünk a sikátorba. Szulejmán szépen összerakta a tollat, átkötötte egy cérnával, és fölakasztotta az ajtófélfára. Attól kezdve soha semmi nem tűnt el a lakásomból. Szalim Hirtelen észrevettem a sötétségben két izzó szemet. Messze voltak, és olyan lendülettel imbolyogtak, mintha az éjszaka ketrecében nyugtalanul hánykolódó állathoz tartoznának. Egy kövön ültem a szaharai Vadán oázis szélén, Mauritániában, az ország fővárosától, Nuádzibutól észak-keletre. Már egy hete próbáltam onnan kijutni - hiába. Vadánba ugyanis nehéz eljutni, de még nehezebb onnan elutazni. Az oázisba nem vezet kijelölt, vert út, állandó szállítás sincs. Néhány naponként vagy hetenként elmegy arrafelé egy-egy teherautó, és ha a sofőr fölveszi az embert, akkor el tud menni, ha nem, akkor továbbra is ott kell rostokolnia várva a következő alkalomra, amely nem tudni, mikor adódik. A mellettem üldögélő bennszülöttek mozgolódni kezdtek. Beköszöntött az éjszakai hideg, amely itt hirtelen jön, és a nappali forróság után úgy áthatja az embert, hogy az már fáj. Nincs az a bunda, az a paplan, amely megvédhetné az embert ettől a hidegtől. A bennszülötteknek viszont csak öreg, kopott pokrócuk volt, azt csavarták magukra szorosan, s ültek mozdulatlanul, mint a szobrok. A közelben egy cső állt ki a földből, a végén rozsdával, sóval fedett mechanikus pumpa. Ez volt a környék egyetlen üzemanyagtöltő állomása, s ha erre jött valamilyen jármű, itt meg kellett állnia. Az oázisban semmilyen más látványosság 34
