Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Bakos András: A különös járvány (novellafüzér)
Bakos András A különös járvány A különbség Egy szombat délutánon a börtön könyvtárában tartottam előadást a szakmámról, és a hallgatóim szóba hozták a néhány évvel azelőtti különös járványt, ami akkor htokban maradt. A szürke alumíniumpolcokkal telizsúfolt olvasóterembe négy órán át egyetlen őr se nyitott be, és a hallgatóim egymás mondatait kiegészítve, nyugodtan mondták el, hogy érzésük szerint a vállalkozó, aki a börtönnek főzött, valószínűleg nem figyelt eléggé a szakácsok és az ételosztók tisztaságára, így fordulhatott elő, hogy estére majdnem mindenki belázasodott, és nagyon sokan elviselhetetlen fájdalomra panaszkodtak. A fiatal, csöndes mérnök, akiről egy nappal korábban, az előadásom megbeszélésekor azt mesélte a nevelőtiszt, hogy idős asszonyokat ölt a pénzükért, mert otthon mindig kevés volt az asszonynak a pénz, azt bizonygatta csöndesen, hogy nekik a járvány idején elszenvedett kínokért kártérítés járna. Ezt ugyanis, a járványt, nem tartalmazta a kiszabott büntetés, és egyébként is, elég nagy az ő kínja már azzal is, hogy a látogatásokon nem ölelheti meg a gyerekeit, és hogy az itt töltött évtizedek során, ha akarja, ha nem, előbb-utóbb meggyűlök azokat az embereket, akikkel a néhány négyzetméteres cellában együtt tölti a nappalait és éjszakáit. De még ezt se panaszolná fel; az a járvány azonban más volt. Egészen a járvány kitöréséig azzal tartotta magában a lelket, hogy folyton bizonygatta, nem érzi magát rosszabbul, mint annak idején a katonaságnál, sőt, ez itt bizonyos tekintetben jobb is, mert békén hagyják, és jó magaviseleté miatt, mint mondja, a művelődésre is van lehetősége. Végül azon az estén döbbent rá a felejthetetlen különbségre, amikor az a sohasem érzett, elviselhetetlen fájdalom a hasába taposott, és ő nem tudta türtőztetni magát, és úgy nyöszörgött, mint gyermekkorában; s csak fokozta ijedtségét, hogy az egész épület, ahol az életfogytig elítélteket tartják, visszhangzott az emberek nyögésétől. A laktanyában, mondta a mérnök, ahol csak két évet kellett eltöltenie, annak idején a Esztek gyakran hangoztatták, hogy ugyanazt eszik, amit a honvédek. Ez gyakran így is volt, s némileg meg is nyugtatta a kiskatonákat; amíg ott, ahol még tizenöt évig élni fog, a többség, mint mondta, e tekintetben valóban teljesen kiszolgáltatott. Az ismerős A nyugdíjas főkönyvelő, akit az elsők között ismertem meg, amikor ebbe a városba kerültem, vadász volt. Egy alkalommal, amikor a vadászházban beszélgettünk, megvetően nyilatkozott a külföldről ide járó gazdag vadászokról, akik modern fegyverekkel jönnek, és az átlagosnál gyakrabban okoznak balesetet figyelmetlenségükkel és kapzsiságukkal. El is mesélte, hogyan ölt meg az egyik német vadász egy dunántúli vadőrt. A vadőr kiszállt a 15
