Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (IV. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

A legegészségesebbeket és legerősebbeket ezután a Mkunaziniről a kikötőbe hajtják: ez közel van, alig párszáz méternyire. Innen pedig, külön erre a célra kijelölt hajókon Amerikába vagy a Közel-Keletre kerülnek a rabszolgák. A súlyos betegeket, akikért senki sem adott még pár centet sem, az embervásár befejeztével a köves partra hajítják: itt a falkákban kóborló elvadult kutyák aztán fölfalják őket. Azok viszont, akiknek idővel sikerül fölépülniük, megerősödniük, Zanzibáron maradnak, és rabszolgaként dolgoznak a hatalmas szegfűszeg- és kó- kuszpálma-ültetvények arab tulajdonosainál. Ezeknek a rabszolgáknak számos unokája vesz most részt a forradalomban.

Kora reggel, amikor a tenger felől még friss szellő fújdogált, és viszonylag hűvös volt, elindultam a városba. Két fiatal férfi jött mögöttem bozótvágó késsel felszerelkezve. Testőrök? Őrök? Rendőrök? Nem is próbáltam velük szót érteni. Az egyszerű, vacak macheték láthatóan gondot jelentettek nekik. Hogyan vigyék? Büszkén és félelmetesen vagy inkább bátortalanul és titokban? A machete eddig a bérmunkás, a pária szerszáma, az alacsony származás jele volt, s most, néhány nap óta a rang és hatalom szimbóluma. Akinek ilyen bozótvágó kés volt a kezében, a győztes osztályhoz tartozott, a legyőzöttek ugyanis üres kézzel, fegyvertelenül jártak.

A szállodából egyenesen a régi arab városokra jellemző keskeny utcákba jut az ember. Nehéz megmondanom, miért építkeztek olyan szorosan, zsúfoltan ezek az emberek, miért préselődtek úgy össze, hogy egymás hegyén-hátán kellett szo- ronganiuk. Hogy ne kelljen messzire járniuk? Hogy könnyebben megvédhessék a várost? Nem tudom. Másfelől a rengeteg fal, az egymásra rétegződő tornácok, beugrók, ereszek és tetők őrizték és megtartották, mint jeges kincstárak, az árnyékot, azt a kis hűvös légáramlatot, amely elviselhetővé tette a déli órák borzalmas hőségét.

Hasonló előrelátással és fantáziával tervezték meg az utcákat is. Úgy helyezkednek el ugyanis, hogy bármerre, bármilyen irányba induljon is el az ember, végül mindig a tengerpartra, egy széles bulvárra jut, amely tágasabb, kellemesebb, mint a zsúfolt belváros.

A város most üres és kihalt. Micsoda kontraszt ez ahhoz képest, ahogyan még néhány napja is festett! Mert Zanzibár olyan hely volt, ahol a fél világ találkozott. Évszázadokkal ezelőtt az itteni törzsek által lakott szigeten az iráni Sirázból menekült muzulmánok telepedtek le, akik aztán összekeveredtek a helyi lakossággal, annak részévé váltak, bár megőriztek bizonyos különállást: nem Afrikából, hanem Ázsiából származtak ide. Aztán szép lassan beszüremkedtek az arabok a Perzsa-öbölből. Legyőzték a szigetet kormányzó portugálokat, megszerezték a hatalmat, és kétszázhatvan évig gyakorolták azt. Elfoglalták a vezető helyeket a legjövedelmezőbb ágazatokban: a rabszolga- és elefántcsont-kereskedelemben. Az ő tulajdonukba kerültek a legjobb földek, a legnagyobb ültetvények. Hatalmas flottájuk volt. A kereskedelemben később jelentős pozícióra tettek szert a hinduk, pakisztániak és európaiak - főleg angolok és németek - is.

A szigetet formálisan a szultán - ománi arabok leszármazottja - kormányozta, valójában azonban brit gyarmat (hivatalosan: protektorátus) volt.

67