Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (IV. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

tótornyával. Amikor odaát beleszólt valaki a telefonba, átvettem a kagylót, és megkérdeztem, beszélhetnék-e Karúméval. Nem volt a telefon közelében, de azt mondták, rövidesen ott lesz. Letettem a kagylót, és úgy döntöttünk, hogy várunk. Negyedóra múlva megcsörrent a telefon. Felismertem Karúmé öblös, rekedtes hangját. Karúmé húsz évig közönséges tengerészként hajózott a világ tengerein, s most, még ha suttogva beszélt is valakinek a fülébe, olyan hangosan kiabált, mintha a viharos óceán hangját akarná túlüvölteni.- Abeid - mondtam -, van itt egy kis repülőgépünk, és hárman vagyunk: egy amerikai, egy francia meg én. Szeretnénk átrepülni hozzátok. Lehetséges ez? Semmiféle disznóságokat nem fogunk írni, ezt megígérem. Esküszöm - semmi hazugságot! El tudnád intézni, hogy ne lőjenek ránk, amikor leszállunk?

Hosszú csönd után szólalt meg újra. Azt mondta, megvan az engedély, és várni fognak minket a repülőtéren. A repülőgéphez szaladtunk, és hamarosan már a tenger fölött repültünk. Én a pilóta mellett ültem, Feliks és Arnold pedig hátul. A kabinban csönd volt. Örültünk, persze, hogy sikerült áttörnünk a blokádot, és hogy mi leszünk az elsők a szigeten, ugyanakkor azonban nem nagyon tudtuk, mi vár ránk igazán.

Egyfelől arra tanított a tapasztalat, hogy az ilyen krízishelyzetek távolról sokkal veszélyesebbeknek, rosszabbaknak látszanak, mint amilyeneknek aztán közelebbről bizonyulnak. Képzeletünk ugyanis kiéhezve várja és mohón szívja magába a legkisebb szenzációt, a veszély legapróbb jelét, a lőpor legenyhébb szagát is, hogy aztán azonnal fölnagyítsa ezeket a jeleket hatalmas, bénító méretekre. Másfelől viszont azt is tudtam, hogy minden társadalmi robbanás, azok a pillanatok, amikor a nyugodt és lassú víz kavarogni, forrni kezd - az általános káosz, fejetlenség, az őrült kavarodás pillanatai. Könnyű ilyenkor, a zűrzavarban akár tévedésből is meghalni, mert valaki valamit nem jól értett, vagy nem vett észre időben. Ilyen időkben a véletlen kap nagy szerepet, a véletlen válik a történelem igazi urává, irányítójává.

Jó félórányi repülés, és már közeledünk is a repülőtérhez. Zanzibár: régi arab város, fehér, kőből kicsipkézett brosstű, távolabb kókuszpálma erdők, hatalmas szétágazó szegfűszegfák és kukoricatáblák, maniókatáblák, s mindez a strandok világító sávjával, a ringatózó halászbárkáktól tarka, szeladinzöld öblöcskék betü- remkedéseivel keretezve. Amikor már a földhöz közelítünk, megpillantjuk a leszállópálya két oldalán fölállított fegyvereseket. Megkönnyebbülünk, mert nem céloznak ránk, nem lőnek. Több tucatnyian vannak, azonnal látjuk, hogy szedett- vedett az öltözékük, félig meztelenek. A pilóta a főépület elé vezeti a gépet. Karúmé nincs ott, de vannak valamiféle emberek, akik Karúmé megbízottjaiként mutatkoznak be. Közük, hogy elvezetnek minket egy szállodába, és kérik, hogy a repülőgép azonnal repüljön vissza.

Két rendőrautóval megyünk a városba. Az út üres, embert alig látni, lerombolt házak, egy kifosztott kis üzlet mellett haladunk el. A városba hatalmas, masszív kapun jutunk be, mögötte azonnal szűk utcák következnek, olyan keskenyek, hogy autónk alig fér el bennük. Ha valaki szemből jön, be kell állnia egy kapualjba, meg kell várnia, míg elhajtunk.

63