Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Szabó Gábor: Ragaszthatatlan szív (Esterházy Péter: A szív segédigéi)

vég nem a jelentettek struktúrája, hanem a jelentők galaxisa: nincs kezdete, reverzibilis, több bejárattal rendelkezik, melyek közül egyik sem nyilvánítható nyugodt szívvel főbejáratnak. A szöveg által mozgósított kódok a végtelenbe vesznek..."16

Ezek után viszont sejthető, hogy miért is neveződhet atyának Esterházynál az argentin Dante; olyan elődnek tehát, aki még birtokolhatta, vagy legalábbis úgy vélhette, hogy birtokolni képes a szöveguniverzum teljességét, ami után viszont az utód-szerző jelen esetben már mindhiába áhítozik, s amiből már csupán a fekete margóval elkerített, oldalnyi területeket mondhatja többé-kevésbé a magáénak. Ennek értelmében Beatriz, a fekete lepel mögött nyugvó borgesi „anya" mellett a Yorickon át megidézett shakespeare-i hagyomány, az apai Dead White Males kánonja szintén Borges pretextusához lesz kapcsolható. És nem csak azért, mert e történet egy mottó formájában valóban tartalmazza Shakespeare-1, hanem mert e misztikus betű - amint erre a borgesi mű is erősen rájátszik - a kabbala szerint a nyelv összes elképzelhető mozgását eleve magába foglaljad7 ilyképp tehát az Esterházy által reflektált irodalmi/metafizikai hagyomány egésze is Az Alef részét képezi. Ebben az értelemben viszont - Kulcsár Szabó Ernő vélekedésével szemben18 - nem Handke kisregénye, hanem Borges e története tekinthető A szív segedigéi „elsődleges pretextusának". Amint erről már szó esett, a torzított idézetek alkalmazása - különösképp, amelyek az atyai zsarnokság létét verbalizálják - jó példája annak, ahogyan a szerző saját autoritásának hiányát ödipális komplexusként éli meg. Hogy tudatában van annak, önálló alkotásra - a kifejezés azon értelmében, hogy ti. az elbeszélést már nem tekinti valamely önazonos alakban megragadható, copy rightolható entitás hordozójának - képtelen, nem töltheti be az „atya" szerepét, akivel ily módon csak interpretatív úton próbálhat azonosulni, s az idézetek, allúziók szándékoltan roncsolt formában történő applikálásának átértelmező műveletével próbálja meg diszkurzíve kisajátítani azok (férfi) erejét.

(Mindemellett persze az is igaz, hogy az apai szöveg csak holtában, gyilkosai kezén kezdhet élni, hiszen csupán a fiú írása tehet egy szöveget apai írássá azáltal, hogy agresszív szeretete minduntalan újraértelmezi és kihasználja azt. Ebben az értelemben az „apa" eredeti írása nem létezik, míg a tanítványok létező írásai nem eredetiek. Minél inkább erős a tanítványok fiúi szeretete, annál inkább tűnik (f)el mögötte rajongásuk tárgya, a csupán általuk kreált „atya"19. így aztán az Esterházy által tételezett elődök is csupán a szerző interpretációinak eredményeiként válhatnak Atyává.) Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy a fekete lap mögé temetett corpusok metaforikája Esterházy poétikájának az utólagosság felismeréséből fakadó belátások érvényesíthetőségének jeleződése, ahol a korábbi dolgok de- és rekompozíciója által - Jauss gyakran idézett szavai szerint - „egy korszaktudatnak az a visszája látható, amely már teljesen tudatában van utólagosságának, s mégis épp ennek pozitívvá tételével képes újra kreatívvá válni."20

S ennek az esztétikai tapasztalatnak, melynek centrumában a múlt újraelsajátítása és megfiatalítása, vagyis a tradícióval való kényszerű viaskodás tudomásulvétele áll, jelentőségteli megfogalmazása lehet az Esterházy-szöveg utolsó bekeretezett lapjának - a fentiek értelmében deszakralizált értelemmel is telítődő - pascali mondata: „amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük: az Atyának és Fiúnak (Besz 716).

Ebből az irányból válik magyarázhatóvá az elbeszélői pozíció azon változása is, melynek köszönhetően a fekete lap előtt az anyját sirató fiú, azt követően a fiát sirató anya válik az elbeszélés grammatikai alanyává. E szerepcsere a nyelvhasználat mikéntjében semmiféle módosulást nem eredményez, ami előd és utód interszubjektív összetartozására, a másikon keresztül megteremtődő én-ek közös nyelvi előfeltételezettségére is utalhat, jelezve egyúttal a rituális temetkezés után megteremtődő szerzői én új-szerűségének és önazonosságának illuzórikus mivoltát is.

47