Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Szabó Gábor: Ragaszthatatlan szív (Esterházy Péter: A szív segédigéi)
vég tárgyává (és itt lehetett volna például jelentősége az oldalszámozás hiányának); a mű így voltaképpen a halál atemporalitálásának emlékén élősködik, vagyis lineárissá, struktu- rálttá, időbelivé akar alakítani egy ilyesféle tulajdonságokkal éppenséggel ontológiai meghatározottsága okán nem rendelkező dolgot. Az univerzális gyász középpontjába a halott anya figurája íródik be, akinek szubjektivitása csupán diszkurzív szerep, hiszen alakja összemosódik a Vágy nélkül, boldogtalan, vagy akár Az Idegen anya-alakjával, sőt - mint erre a későbbiekben kitérek majd - bizonyos nem anya-szerepben megismert corpusokkal is. A „szülő" elvesztése fölött érzett fájdalom, illetőleg az ezen történő túllépés kényszere így alighanem az irodalmi elődökhöz fűződő viszony allegoréziseként válik értelmezhetővé. S miután A szív segédigéi leginkább idézetekből építi fel önmagát, az intertextuális szöveg-emlékek a múlt rekvizítumaiként maguk is az elmúlás, a gyász jeleiként funkcionálnak, s - paradox módon - holtukban kelnek életre Esterházy mauzóleumában. Az idézetek szövedéke mögött önmagát - mintegy foucaultilag - eltüntető szerző eképp magát is eltemeti saját szövegében, miáltal újabb tetemmel gyarapodik a hulláktól már amúgy is hemzsegő történet. A Bevezetés... utolsó három írása - amint erre Kulcsár Szabó Ernő is rámutat6 - egyébként is igencsak konzekvens az öldöklés tekintetében. Míg ugyanis A mámor enyhe szabadságá-ban a szubsztanciális epikai tényezőkkel együtt a korábbi Es- terházy-művek szereplői esnek a szöveg áldozatául, az ezt követő, Danilo Kis-től átmásolt történet a szerző(i név viselőjének) haláláról tudósít, mígnem A szív segédigéi parte-cédulái végére - az első kiadástól eltérően - a „Vége" és a „Mindezt majd megírom még pontosabban is" handkei zárlata közé egy olyan (ön)idézetekből montírozott szöveg appli- kálódik, melynek utolsó sorai az iménti Kis-műnek a halál egyedüli bizonyosságát állító zárómondatát idézik. Mindez még annak elismerése mellett is állítható, hogy A Bevezetés... szövegeinek lineáris rendjébe az epikai konvenciók e módszeres lebontását belelátó értelmezés nyomban esetlegessé válhat a kötetegész szerkesztettségének azon jellegét is röpke figyelemre méltatva, ami már Csuhái István régebben megfogalmazott véleménye szerint is „felszámolja az írás és a hagyományos könyvkép rendjét, a linearitást."7 Ez annyit jelent, hogy a kötet non-linearitása bizonyos térképzetességet kölcsönöz a műnek, ami a folytonos választás (sartre-i) kényszere állítja olvasóját: a szerteágazó utalásrendszer, ez egyes művek egymáshoz való viszonyának szemantikuma, a nem verbális információk bizonyos szövegrészekhez történő kapcsolódásai a mű hálószerű szerkezetén belül arra sarkallják a befogadót, hogy egyfajta vándorként hozza létre saját olvasatának térképét vagy térképeit, melyek nyomán azután az egyéni térbeli választások mégiscsak időbelivé lesznek, s linearitássá - a legjobb esetben is multiplikált linearitássá - rendeződnek a hálózat járatai. Ezek alapján A szív segédigéi lapszámozás nélküli kiadása akár a Bevezetés... nem-lineáris térszerkezetének előképe is lehetne, ahol az egymásra nem következő oldalak a temporalitás tagadásának láthatatlan jeleiként állanak. A gyász egyik vizuális jelölője a szövegbe applikált „fekete lap", melynek érdekessége többek között abban is rejlik, hogy maga is idézet, hisz a Tristram Shandy úr életét és gondolatait megörökítő halhatatlan regényében Sterne már több, mint két évszázaddal ezelőtt alkalmazott egy az Esterházyéhoz megtévesztésig hasonló koromsötét oldalt. (Az ír szerző neve egy rövid utalás erejéig fel is bukkan A szív segédigéi-ben [Besz. 688]) Mindkét műben egy haláleset - Esterházynál az „anya", Sterne-nél Yorick halála után kerül sor e gyászos gesztusra. Az új kontextusba kerülő idézetek szemantikai módosulásait figyelembe véve azonban az Esterházy-féle „black page" alighanem jócskán eltérő jelentésre tesz szert, mint a sterne-i textúrában8, ahol e lap a regény nyelvkritikai vonulatának vizuális megjelenítőjeként a ki nem mondható, csupán megmutatható entitások pre-wittgensteini- ánus problémájaként értelmezhető. (Anélkül, hogy részletekbe menően támasztanám alá a Tristram Shandy... nyelvi álláspontjával kapcsolatos iménti utalásomat, a számos lehetsé44
