Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Háy János: Annyi-e éppen az annyi? (Esterházy Péter ötvenedik születésnapjára)

akik rendesen csinálták a shaw-t (T.D. pl.), de túljutottak már a harmincon, ő meg innen, s a 68-tól betépett gimis csapat tutira vette, hogy innen a harmincon csak igazat mondhat - s véletlenül itt nem is tévedett.

Aki tanulja az irodalmat az iskolákban, egyetemeken, mondjuk, nem is tudja, miféle hasznosság rejlik egy-egy műben. Rémület szűnjön, nem akarom itt behozni a Horatiust, arculvágásként, kicsiny esztétikai rohamra, inkább maradnék a magam szerzetté tapasztalatoknál. 1979-ben mikor láttam, hogy a hónom alja rendesen ott van a hónom alatt, s milyen jó kis hely ez, éppen egy könyv fér oda, ha már indulnék Füredre egy Annához, s méginkább milyen prímán belepasszol a Termelési regény, mert kicsi is volt, meg elég méretes is - hogy sikerült pont így eltalálni, nem tudom, de nagyon tetszett nekem, hogy ennyire rendben van még kívülről is.

Szerelem nappal, éjszaka egyedül, aludni a füredi állomáson, teli mindennemű ifjú csavargókkal, én közéjük a Termelésivel, nekem se volt állásom, szállásom már hónapok óta (s nem is lesz még hónapokig), amikor a rendőrök, fél szemmel láttam, jönnek végig a termen, munkátlanokra vadásznak, és sorban rángatnak ki állatot és embert. Mennyire emlékszem arra a szörnyű félelemre, ahogyan féltem azokban az években, s persze akkor külön, amikor helyzet volt: szív a torokban, fájásig szorította a mandulákat, s annyira zajos volt, mintha csizmákkal dobolnának az agy kövezetén. Alvás - mondom - lenne tán menekvés - fekszik a könyv az arcra, mintha látatlanban nem lennének, de hallom közelednek, a fiút kettővel mellettem kirángatják, nem látom őket, de érzem, most érnek elém, remegett a könyv az orromon. Nem értettem, mit szívatnak, mért nem tépnek ki a székből, mint másokat. Állnak fölöttem, fényt fog el a testük, aztán visszatér a fény, arrébb léptek, túljutottak rajtam, végül az egész termen. Levettem a szememről a Termelésit, végignéztem a várón, pár öregasszony maradt csak, egy jólöltözött férfi, negyvenes és én. A félelemtől beleizzadt a lábam a tornacipőbe: megúsztam.

Puskin egy nőért, Osvát egy lapért, s hogy még miért lehet megverekedni... Novemberben lett albérletem, addig fáradtra csöveztem magam (erről majd máskor). Barátom, társam itt a bérletben matematikusnak készült (s lett azóta), különben döglött az irodalomért, a Termelési volt a kedvence. Éjszakánként azt álmodta, hogy E.E-éknél van vendégségben. Ébredés után rögtön beszámolt, mi minden történt, mit mondott E. és mit Gitta, hogy mit ettek, meg efféléket, valóságosan élte a Termelési jegyzetapparátusát, amiből különben betéve tudott passzusokat. Csakhogy a betevéshez rongyá kellett olvasni, s ő nem akként csinálta, mint én, hogy az igen fontos védőborítót használatkor leszerelte, éppen ellenkezőleg, az ő taktikája, az volt, hogy együtt van ez az egész ilyenformán. Az ám, de a védőborító védekezik egy darabig, aztán feladja, mint 1596-ban a zsoldosok Eger várát. Szóval úgy nézett ki a vagyoni helyzetünk, hogy nekem volt védőborítóm, neki meg nem volt. Én egy magasabb társadalmi osztályhoz tartoztam ekként. Tudjuk persze, hogy a polgári erények legfőbb alapja az angol vécén túl a vagyonvédelem, amiről, nem érezvén magamat polgárnak, nem gondoskodtam, s lön egy reggel, mikor matematikus barátom Termelésijének lett védője, az enyémnek meg nem.

41