Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Fried István: A „freudizmus” – ahogyan Márai elgondolta

Joyce-nak, Virginia Wolfnak egyik első magyar ismertetője, a tudatáram-technikát alaposan megfigyelte. Korai, expresszionista korszakában10 bőségesen élt a szinte ellenőrizetlenül áradó szabad asszociációkkal, ám ekkor inkább a felfokozott hangulati tényezők adekvát nyelvi formájával kísérletezett, a ZendiilőkkeU1 jutott el az igazi szembenézéshez. Itt szintetizálta expresszionista periódusa generációs lázadásának tematikáját a személyes sértettség okozta traumák kibeszélésének önterápiás írói módszerével, a Menschheitsdämmerung extatikus hangvételét a belső monológok biztosította „vallomásos- ság"-gal. Mindebből - és csak ebből - lesz-lehet irodalom, miként ezt Ábeltől halljuk: „Egyszer, talán nagyon sokára, le akarok írni mindent, amit láttam és hallottam életemben, s amit gondoltam, mindent, egyetlen nagy könyvbe, ezt a várost is, Tibort, Amadét, Etelkát s mindent, amit még látni és hallani fogok addig. Ez lesz a legnagyobb könyv a világon, minden benne lesz, egészen úgy, ahogyan láttam." Igen hangsúlyos e passzus, mivel a Zcndülők nemcsak „iskola/gyermek"-regényekre reagál (szóba került már Cocteau12, említendő Franz Werfel13, kinek Márai fordító-olvasója volt), hanem a szépségvágy okozta kísértésekre is, amelyek a XX. század elejének ugyancsak több változatban és műfajban feldolgozott jelenségei. Nem egyszer közvetlenül az írói létformához kapcsolódva, máskor az átlagmorál ellen lázadozva, több ízben válságszituációt megjelenítve bontakozik ki a mikrovilágban mindaz, ami a makrovilág ellenében kísérli meg a más életrend/kapcsolat- rendszer kialakítását. Szinte dadaista gesztusnak tetszik, hogy „Helyes és dicséretet érdemelő cselekedet volt például tíz sor szöveget több napos fáradság és vesződség árán betanulni egy svéd könyvből, olyan nyelven, melyet e vidéken senki nem értett." A Banda tagjai „A szellemi erőkifejtést nem vetették meg, de csak akkor, ha semmiféle gyakorlati célra nem vezethetett". Ennek az én-dekonstrukciónak létét elsősorban az legitimálta, hogy különbözött, kétségbe vonta az apák világát, a lapos racionalitás ellenébe szegezte a nem-racionálisat. Az Egy polgár vallomásai a család, az iskola, az intézet, Németország, Franciaország, Anglia, Itália stációin át vezet az író-lét különbözés voltának tudatos vállalásáig, szinte a beavatási szertartás rituáléját követve, egyben keresve az utat befelé, az énnel való találkozásig. Az ön-megismerés epizódjai olyan értelemben állnak össze regénnyé, hogy megőrzik a terápiás jelleget14, szüntelen kutatják a sértettség eredetét, okát, nem elégedve meg a leegyszerűsítő értelmezésekkel. Ha Márai egy művében pontos és hihető magyarázatát leli gyermekkori neurózisának, másutt magyarázatát kiegészíti, rétegzi, kóros magánossága és menekülni vágyása e magánosságtól egyszerre jelentkezik, a kilépés reménytelenségének írásba foglalása képes csak ideig-óráig biztosítani a személyiség egyensúlyi helyzetét. Mindez a művekből kiolvasható, így fennáll annak lehetősége, hogy az, amit Márai ön terápiájának gondoltam, csak fikció, „irodalom", ennek következtében a divatossá vált, társasági beszéd „freudizmus"-ának, közhelyeknek átpoétizálódása.

Nem kizárólag az idézett Márai-esszével érvelhetnénk e némiképpen jogos feltételezés ellen. Feltűnő, hogy sem a Freud-esszé, sem Márai más műve nem érzékeltet közvetlen kapcsolatot a freudizmus és az irodalom közt. Két külön terület (eszerint), még akkor is, ha Márai regényeiben/novelláiban olykor egészen nyilvánvaló a freudizmus egy-egy tézisének jelenléte, másutt ironizálás a társasági „freudizmus"-on15. A Freud-esszé záró passzusa elrugaszkodik a freudizmustól. Nemcsak azáltal, hogy közvetlen „gyakorlati" hasznában kételkedik. Hanem azáltal, hogy kiemeli a szűkebb értelemben vett pszichoanalízis köréből, oda viszi, ahol legalább oly mértékű az irodalom kompetenciája: az ember önmagával való találkoz(ta)tásának, az önmegismerésnek területére. A Zendiilők hasznossági elvet tagadó diákjai önmagáért becsülték a szellemi erőkifejtést, a Freud-esszé a gondolkodás-történetben elért „siker"-t vélte Freud leginkább becsülendő eredményének. Amit úgy is értelmezhetek: az ember visszavezetése önmagához, a tudatával és tudattalanjával történő szembenézés Freud „fölfedezése" nyomán az írót is ösztönözheti az elszámolásra önmaga lehetőségeivel. „Nem láttam tisztán, hová kalandozhatok el e feladatban; talán so30