Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Fried István: A „freudizmus” – ahogyan Márai elgondolta

ha nem látja tisztán az író a mű őserdejében útját, jelzőtáblák nem kalauzolnak itt, ösztönök és titkos hangok vezetnek a rengetegen át. (...) Minden írói vállalkozásom szökésnek, hűtlenségnek készült, mintha könyörögnék a daimonnak^y most az egyszer engedjen még el, még nincs itt az ideje, most előbb másról szeretnék beszélni..."

Mintha a Zendiilőket írná tovább Márai, Ábel keresi az önkifejezésnek immár nem gesztusokkal, nem látványos szembeszegülésekkel, mégis: kilépéssel jelezhető írásos formáját, amit az érettségiző még nem tudott leírva értelmezni. E feladat a narrátoré. „Egy éve egyszerre egy résen betört valami, amit nem lehetett előre tudni. S ekkor megtudta, hogy van egy másik világ. Minden elváltozott. Ami eddig édes volt, keserű lett, ami savanyú, olyan most, mint az epe. Az üvegházból őserdő lett."1? Nemcsak a nem egészen azonos jelentéstartományú szavak fűzik össze a Zcndiilőket s az Egy polgár vallomásait, még az sem lenne helytálló, ha előképről és beteljesülésről szólnék. Talán helyesebb volna, ha a két mű egymásra vetíthetőségét emlegetném. A személyiségválságból felismerés lehet, e felismerés tudatosabbá válása további válságjelenségeket idéz elő.18 A Zcndülők Ábeljének ráébredése a két-kettős világra egyben láthatónak - rejtettnek, felszíninek - titkoknak, racionálisnak - a ráció által elnyomottnak, hallgatásra kényszerítettnek együttéléséhez vezet, amely Márai esetében az írói alkotást élteti, írói alkotásban igényli megfogalmazódását. Amit Márai Freudnak tulajdonít, saját freudizmusa, nem annyira neurózisának csitítása, „enyhítése", mint inkább a személyiség megjeleníthetőségének dilemmája, a félelem, a szorongások re- gényi kibeszélhetőségének műfaja. Az ünneplő esszé tárgya Freud életműve; a bécsi mester korrekten mutattatik be, ám amikor az Egy polgár vallomásaiban önnön kórképét veti egybe a másokéival, visszavonja a kézenfekvőnek tetsző diagnózist: megtagadja az „elmélet" általános elfogadhatóságát, bár a maga „esettanulmány"-áról szólva hivatkozik „egy elmélet"-re, amelyet saját megfigyelései mellé rendel. Az „Egy elmélet azt tanítja" fordulat eleve jelzi Márai fenntartását: igyekszik pontosan megadni „sérülés"-e forrását, szembesíteni párhuzamba vonható kórképekkel, leírni az elméletből kiolvasott diagnózist („mellőzöttség-sérülés"), alapjaiban mégis elfordul az elméleti megközelítésektől. „Ezek az elméletek annyit érnek, mint minden elmélet, az élet néha igazodik hozzájuk, s gyakran fütyül az összes elméletekre."

Feltehetőleg az írói védekező mechanizmus zárja rövidre emlékezés és elméleti tézis viszonyát az írói műben, miután meglehetős részletességgel mutatta be sérülése történetének szakaszait. Mellőzöttség-tudatáról a továbbiakban úgy számol be, mint a neurózis egyik kiváltó okáról: „Hebehurgya vállalkozás egy élet kórképét egyetlen sérülésből vezetni le, mint valamilyen fertőző gócból, s bizonygatni, hogy abból sarjadt minden nyavalya. Húgom születése és trónbitorlása valószínűleg egyik oka vagy talán csak ürügye volt az én »sérülésemének." Azt feltételezem, hogy ezek a sorok azoknak a kritikusoknak (is) szólnak, akik a már korábbi művekre (a Bébi vagy az első szerelemre, a Zcndülőkte, s A szigetre) pszichoanalitikus téziseket láttak rá, vagy szinte az inkább divatos, mint mélyebben ismert pszichoanalízis illusztrációjaként fogták föl e regényeket. Márai védte az irodalom meg az irodalmi megközelítés autonómiáját: az idézett sorokban nem általában elméletellenes meggyőződés kap hangot, hanem az „elmélet" tanító és általánosító modorától határolódik el annak az irodalomnak nevében, amely az egyedi és a különös eset szuverenitásának hangsúlyozásában mutatkozik érdekeltnek. Miközben Márai itt megnevezetlenül szorítja szűkebb térre „egy elmélet" kompetenciáját, az irodalomban és irodalom által megnyilatkozó sokszerűségnek, többféle lehetőségnek, az esettanulmány rétegzettségének tulajdonít jelentőséget.

Érdemes volna hosszabban időzni a kijelentések és elbizonytalanítások, állítások és visszavonások ez elegye mellett. Mivel a Freud-esszénél még látványosabban érzékelteti szerzőnk ambivalens viszonyát az elmélethez. Az Egy polgár vallomásainak van keletkezés- története, már 1927-ből van adatom arra, hogy Márai egy efféle írásos „terápiát"

31