Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Fried István: A „freudizmus” – ahogyan Márai elgondolta

szimuláció, lényege látszatvilág-volta. Nem annyira illúzió, mint „múltvárás", a jelkép új- raélése. Tán ezen a ponton válik igen szembetűnővé Márai esszéjének kettőssége: az ismertetés találkoztatása Freudhoz fűződő, személyes viszonyának leírásával. Merthogy Márai már korábban tanulmányozta Freud műveit, arra megelőző művei tanúk.8 Az Egy polgár vallomásainak mindjárt az elején fölbukkan Freud neve, keresztapja jellemzésekor említődik az „alacsonyrendűségi komplexus" („amiről ő semmit nem tudott, de a fiatal Freud, aki akkoriban Charcot klinikáján figyelte a hisztérikus betegeket, maga sem ismerte még ezt a műszót"). A keresztapa sorsának elbeszélése az évfordulós írást idézheti föl. Más családtagok rajzának kapcsán szintén átüt a „freudista" hatás, mint ahogy az önelemző passzusokban is lelhetünk utalásokat a Freud-olvasmányokra.

Ez azonban csak „filológiailag" igazolja Márainak a korszak magyar íróival többé-kevés- bé azonos mélységű Freud-ismeretét. Ennél talán többről is lehet szó. Árulkodó jelnek vélem a több ízben idézett esszé befejezését: itt mintegy mérlegre teszi Márai a Freud-életmű szellem- és szemlélettörténeti hozadékát. Kétségtelen tény Freud „zsenije"; jelentősége mégsem módszerének közvetlen hatásában konvertálható, akár a hétköznapi, akár az írói tevékenységben könnyedén aligha hasznosítható jellegében sem lelhető föl. Az 1930-as esztendők krízeológiájának évadában, a kollektív neurózis évtizedében Márai nem érzi elengedőnek a Freud kidolgozta terápiát arra, hogy - metaforikusán szólva - „egy lajhár- ból oroszlánt, gyávából hőst, lustából cselekvő embert tudjon nevelni". Végkicsengésként saját tapasztalatát közli: „A boldogságra és békére ez a lélekidomár nem tudta megtanítani az emberiséget. De kényszerítette a XX. század emberét, hogy találkozzon és szembenézzen legveszélyesebb ellenfelével: önmagával." Talán ott munkál Máraiban a XIX. század öröksége, az én-megosztottságra rádöbbenésé: a hasonmás-változatoktól a nappali és éjszakai, bűntelen és bűnös emberre szétesettség tudatáig (mint Babitsnak A gólya- kalifájában)9 az irodalom különféle alakváltozatait fejlesztette ki a személyiségre leselkedő fenyegetettség regénybe foglalásának. E talán túlságosan is látványos megjelenítésnek azonban annyi „üzenete" mégis volt, hogy a személyiség írói megalkotottsága, a harmonikus személyiség tételezése problematikussá vált. A Márai-regények e problémává lett jelenségnek erednek nyomába; föltárják, miként lett az ember önmaga legveszélyesebb ellenfele. A hagyomány szabta rendszer(ek)ből kilépő személyiség elhagyhatta kötöttségeit, ám ettől még nem lett szabad, hiszen önmagával kell még (meg)küzdenie. Az Egy polgár vallomásai zárófejezetei éppen nem a teljes önmagára talál(hat)ás jegyében születtek. Előbb az újságírás, majd az író-lét lesz a számadás tárgya, menekülés és „visszaroskadás" váltja egymást. A szókincs árulkodik: önmaga helyét, lehetőségeit keresi a „visszatelepülő" író. Az egészség-betegség dichotómia ebben a viszonylatban is fölmerül: „A munka, mint valamilyen betegség, lassan elhatalmasodott életemben. írni nem »egészséges« embernek való feladat." Kendőzés nélkül beszél neurózisáról, „analitikus"-át idézi, Osvát Ernőt, aki szerint az írás életmód. Majd: „szorongva és gyámoltalanul éltem a munkával szemközt"; s a feloldást az Apa halála hozza. Csak az lehet ama katartikus élmény, mely felszabadítja: „különös, fojtogató szabadságérzés fogott el, mintha azt mondták volna: most már minden szabad, beléphetsz az anarchista pártba, felakaszthatod magad, minden, minden szabad... Ezzel a »szabadsággal« persze nem lehetett elkezdeni semmit."

További árulkodó(?) jel: önéletírásának vallomásformát (műfajt?) választott Márai; mintha a pszichiáter számára írná le sérüléseit, sértődéseit, öröklött és szerzett (kény- szer)képzeteit, az adatszerű hitelesség látszatát keltve. Egy-egy mondata, figurája, epizódja előbb vagy utóbb önálló irodalmi művé, többnyire novellává kerekedett, sugalmazva(?) amit az Egy polgár vallomásai állít: „állandóan, minden leírt sorral ugyanazt a mondanivalót akarom kifejezni, köteteken és műfajokon át, az áradás egyetlen, közös delta felé hömpölyög, s én már éppen csak jelen vagyok egész életemmel és sorsommal ott kell lennem, mert valami ki akarja fejezni rajtam keresztül magát." Nem hiába volt Márai Proust-nak,

29