Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Fried István: A „freudizmus” – ahogyan Márai elgondolta
jába?" Innen az első világháborús periódus apáira és zendülő fiaira osztott regényvilágába, a Zendiilökbe találunk vissza, ám az utóbbi mondatok előre mutatnak, az Unbehangen in der Kultur-ból a jóléti társadalomból kivonuló csoportok, az ítélet Caiiudusban felé. Emigrációjában Márai már messze került első nagy korszakától, a Bébi, vagy az első szerelem, A sziget6 és az Egy polgár vallomásai részben vagy egészben első személyű regényírásától, amelynek során valamiképpen a személyiség(zavar) magyarázatával szolgált. Néhány tanulság A lélekidomárba is beszüremkedik. A gyógyítási „módszer"-t, az elmeorvosi és ideggyógyászi praxis erőteljes megkülönböztetését követőleg kerülhet sor A lélck- idomárban feltáruló másik irány ismertetésére. Máraiban mutatkozik némi szkepszis a freudi módszerrel szemben, csupán „néha" lehet analízissel segíteni a betegen. Legföljebb kívánja, hogy a freudi „felfedezés" „igaz legyen, és menedéket, gyógyulást adjon szenvedő emberek millióinak". Freud „igazi jelentősége nem is orvosi, hanem szellemtörténeti jellegű". Alább még egyértelműbben: „Új szemléletet adott a világnak". Elsőre szerényebben fogalmazva: „merjünk szembenézni a valósággal". Ugyanis az értelem s az ösztönök párviadalának nem feltétlenül, olykor nem is elsősorban az értelem a nyertese. Már csak azért sem, mivel az értelemnek nemcsak van „hátsóudvara", „ahol szemét, rozogaság és rendetlenség fogadnak", továbbá: „Ragaszkodunk ahhoz, ami isteni bennünk, értelmünk egyedülvaló felsőbbségéhez". Márai Freudról gondolkodva mintegy előlegezi a „felvilágosodás dialektikájá"-nak Adorno és Horkheimer könyvéből származó ideáját, mely szerint az értelem mítosztalanító munkássága során megalkotott önmitológiáját hozza létre. Az Egy polgár vallomásai befejező passzusaiban aztán az értelem és az ösztön más típusú megosztottságát tételezi Márai. A Freud-esszé soraiban mintha az író a háttérbe vonulna, a „lélekidomárt" szólaltatná meg, kinek mondandóját alig kommentálja. Ami mégis az Egy polgár vallomásai befejezéséhez fűzi, bármily laza szálakkal, az egyfelől önvizsgálata, miszerint „szeretet és alázat helyett dölyf, sérülések és bosszúvágy dolgozik bennem. Az értelem és a belátás csillapítják és levezetik az indulatokat; a »gyógyulásban« nem hiszek, a békében sem hiszek." Másfelől szembefordulása a „megriadt kispolgár"-ral, a „rettegő és gyanakvó világ"-gal, a „nyájösztön rémuralmá"-val.7 Freud jelentőségét, tudniillik mi az a szellemtörténeti teljesítmény, amelynek révén kiválik a kor gondolkodói közül, egy magatartásformában jelöli meg: „Freud arra nevelte korát, hogy nézzen szembe a valósággal, vállalja ember-voltát, ne féljen úgy a haláltól, s ne féljen oly bonyolultan a vágyaitól." Márai regényeinek „halál"-jelenetei mintha ennek a megállapításnak jegyében készültek volna, valójában a személyes, a saját halál rilkei gondolatát is tematizálva. Freud következő érdeme a „phobia" emberi nyelvre fordítása. „Szerinte a »phobia« nem más, mint félelem a kísértéstől." Ide egy Márai kulcsszó kívánkozik, a „kaland"-é, amely a kísértéssel szembeszegülő ember fő vonása, más szóval: az ember voltát vállaló emberé, aki nem tér ki a kaland hívása elől. „A kísértés maga a világ". Ennek alapján egészségesekre és betegekre tagolódik az élet; a megkülönböztetés alapja itt a világra tárt s a világ elől elzárkózó személyiség egymással szembeállítható magatartása. „A beteg kizárja a világot, egyre szűkebb, tömörebb bástyákat épít félelmében önmaga körül. Az egészséges ember félelem és illúziók nélkül néz szembe a világgal, várakozással és közönyösen, élvezőképesen és fegyelmezetten." Lehet, hogy Freud-interpretációképpen megállja helyét e konfrontáció, Márai írói világában messze nem így alakulnak a szereplői sorsok. Az átjárás egyik „állapot"-ból a másikba helyenként szinte akadálytalan, az elsőnek rajzolt szituáció a Márai- regényekben nem bizonyosan félelem, netán szorongás következménye, a másodikra viszonylag kevesebb példát találunk. Akár A gyertyák csonkig égnek önmagába, a titok megfej thetetlenségébe temetkező tábornokát vesszük szemügyre, akár a maga regényeiből világot építő és abba bezárt Szindbádot, feltehetőleg nem a betegség-egészség ellentétpárja a meghatározó, inkább egyfelől a várakozással teli és közönnyel szembenézés, másfelől egy oly világépítési kísérlet, mely kénytelen tudomásul venni, hogy a „világ" talán csak 28
