Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Fried István: A „freudizmus” – ahogyan Márai elgondolta

tegség"-esztétikát idézhetné föl. Nemcsak a művészet mint nemesítő betegség, vagy a betegség, mint a művész megbélyegzettségének és kiválasztottságának jele jól ismert képletét, hanem közösség és művész különbözésére, a művész secess/ojára is utalhat. Mellékesen jegyzem meg, hogy Stefan Zweig Freud-tanulmányára hivatkozik Márai, s ezáltal meg a Jókai-regényt idéző címmel eleve jelzi az „irodalmi" nézőpontot, ennek szolgálatába állítva a poentírozó előadást, amely a rokonszenvről árulkodó ismertetés és távolságtartás között lebegteti a gondolatmenetet: „Sokáig divat volt félreérteni. Aztán divat volt túlságosan megérteni:"

Az írás kétfelé irányít. Az egyik irány a freudista tanok leírása, „érthető"-vé tétele. Ebben a körben esik szó Freud nyomán az európai gondolkodástörténet három fázisáról. A kopernikuszi világkép elfogadtatása lenne az első, a darwini rendszer a második. A harmadikat Márai így foglalja össze:

„Freud (...) csodálatos nyelvalkotó erővel, egyszerű szavakkal bejelentette, hogy a tüneményt, ami vagyunk, tehát értelmünket és egyéniségünket, gondolatainkat és hajlamainkat nemcsak tudatunk alkotja és érzékeli, hanem a homályosabb, ismeretlen erőknek összege, amelyek a lélek tudat-mögötti területein felgyűlt indulatokat, vágyakat és félelmeket szabályozzák."

Ez a triád a „felülről" „lefelé", sőt: „befelé" haladó sorban helyezkedik el, a szinte felfog- hatatlanból a szinte felfoghatatlanba, a „tudatalatti"-ba vezet, a végtelenből a személyesbe, amely a maga nemében valamiképpen aligha nevezhető teljes biztonsággal végesnek. Freud Márai-interpretálta Európa-Ázsia metaforája szemlélteti a tudatos-tudatalatti viszonyát. „Minden magasrendű emberi civilizáció megegyezésekre épül", az értelem helyesli „e fegyelmezést". Ez volna Európa. Ázsiában „más mértékkel mérnek vágyat és igényt", az ösztönélet fellázad. Ezt az értelem nem tudja „hathatósan elfojtani, cselekedetben, tehát kriminalitásban, vagy elfojtásban, meghunyászkodásban jelentkezik."

Talán megengedhető állítás: a Zendiilőket4 le lehetne írni e képlet alapján. A szocializált, domesztikált társadalom igényli, hogy „tiszteljük a magántulajdont", a Banda tagjai rendszeresen és különösebb cél nélkül (a zendülés, a kívülállás jelzéseképpen) lopnak; „vigyázzunk egymás ízlésére és érdekeire": ennek épp az ellenkezőjét teszik a tiltakozó érettségizők; „vágyainkat kordában tartjuk": megalakítván a maguk csapatát, egyetlen vágyuk marad, amelyet a végsőkig ki akarnak élni, nem beletartozni a világba, kilépni a felnőttek őrizte rendből. Az ismertető cikk a freudi gondolatmenet szerint zárja ezt a bekezdést, egészségesekre és betegekre osztva az embereket: leverik-e a lázadást (ti. az ösztönökét, „Ázsiáét"), s a leverés nem okoz tragédiát, illetőleg az elfojtásba belebetegszenek- e. Ebbe a kissé kényszerűen szemléletes, messze nem differenciált gondolatmenetbe e helyen annyi illik a Zendülőkbö1 és az ideérthető, a korábbi és későbbi művek „témakataló- gus"-ával szolgáló Egy polgár vallomásai önelemzéséből5 (amely utólagos voltánál fogva erősen megszerkesztett, „funkcionális"), amennyi a rendből kiszökő kamasz(ok) történetét értelmezi. Az anya (a Család) ízlésdiktátuma ellen tiltakozó fiú „kanárisárgás, fűzős, antilopbetétes gigerli-cipő"-t vesz, „a cipő-motívum aztán évekig visszatért még a családban", s különféle jóslatokra adott lehetőséget. Márai a „baleset"-et, első lázadását így érzékelteti: „Az ütés váratlanul ért, teljesen lesújtott, a robbanás rázkódásában apró cserepekre tört a »motívum«, amelyet később oly lázasan kerestek. Abban a pillanatban felrobbant a sok, évek óta elraktározódott gyúanyag, mely minden nappal bőségesebben gyűlt fel körülöttem." A beilleszkedés és az anarchia tetszenek pólusoknak, melyek között az írónak élnie kell, aki mindvégig érzi „sérülésiét. Az írói létet magyarázza az Egy polgár vallomásai, az utat láttatja, amely „talán mégis vezetett valahová; egy-egy pillanatra magamhoz, s olyan kisebbségekhez, melyekkel rokonságot éreztem, sorsukat, ha ideig-óráig is, magaménak tartottam. Miért kerekednek fel egy napon csoportok, osztályok, vagy társadalmak abból a békés és rendezett idillből, ami a béke, s vetik eszméletlenül magukat a pusztulás kaland27