Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
5. Kortársaim és honfitársaim között nem voltam az egyetlen, aki így döntött. Kilencmillió ember nem vándorolhatott ki a száműzetésbe. Nyugati idegenek is biztattak mindenkit, hogy maradjon a helyén, a különféle munkaterületeken ne engedje át a magyarság az őrhelyeket a kommunistáknak. Egy napon megkötik a német békét és az osztrák államszerződést, az orosz hadak és a nyomukban settenkedő bolsevista ágensek elhagyják az országot. Nagy nevelő és építő feladat vár azokra, akik a sérült, megrázkódtatott országot történelmének e mély válságában nem hagyják egyedül. Ez volt a közfelfogás 1947 tavaszáig. E két esztendőben - 1945 tavaszától 1947 tavaszáig - az országot csak azok hagyták el, akiknek nyomós személyes okuk volt erre. De kilencmillió ember otthon maradt, élt, ahogy tudott. Ennek a kilencmillió embernek akartam, magyar nyelven, írni. Nem voltam az egyetlen magyar író, aki ebben az időben így döntött. Kortársaim legtöbbje hasonlóan vélekedett. Nemcsak Magyarországon vélekedtek így az írók. Hasonló elhatározásokra kényszerültek szellemi munkát vállaló emberek a környező országokban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában. A balti értelmiség tragikus pusztulásának példáját a második világháború után kevesen tudatosították csak a felsorolt országokban. A nemzetközi jog, amelynek uralmában ez országok népei hittek, nem hatalmazta fel a bolsevistákat, hogy erőszakosan beavatkozzanak Csehország, Magyarország, s mind a többi, hadat viselt, háborútól sújtott, ideiglenesen és részben orosz megszállás alatt senyvedő, de a békekötés és a békés állapotok helyreálltával szuverenitásukat visszakapott országokban. Ez országok értelmiségének túlnyomó többsége - tehát mindazok, akiket a náci eszmekor nem befolyásolt az elmúlt évtizedben - úgy érezte, az értelmiség egy nagy történelmi feladatot kénytelen vállalni: a demokratikus társadalmi berendezkedés szellemi előkészítését. A probléma ez országok értelmisége számára nem is az volt, vállalják-e ezt a feladatot, mint inkább, akad-e elégséges számban megfelelően felkészült ember, aki segíteni tud e nagy munkában? A nagy szerencsétlenség, a náci forradalom és a második világháború után, a határai mögül kilépett szovjethatalom fenyegetésének árnyékában egy másik nagy feladat is időszerű volt: megkeresni a módját annak, hogy Európa keleti határszélén ezek az országok kulturálisan, gazdaságilag, s később, ha az idő megérlelte a pillanatot, talán politikailag is öntudatosabban közeledjenek egymáshoz, mint a múltban. Társaságok alakultak, melyek vállalták a szerepkört, hogy ápolják a magyar-csehszlovák, magyar-román és mind a többi környező országok kultúrájával a kapcsolatokat. Ezekben az országokban, mint hazámban is, elkövetkezett az értelmiség számára az időszak, amikor a hazai feladatokon túl egy európai feladatkört kellett vállalnia: a demokrácia korszerű eszméinek jegyében megkeresni a módját egy békés szellemű, a tragikus történelmi tapasztalatokat új kulturális, gazdasági együttműködésben hasznosító közeledésben. E feladat elől senki nem vonulhatott el, aki felismerte, hogy ez az együttműködés, a megbékélésnek ez a szelleme nemcsak a kelet-európai országok jövője, hanem egész Európa szellemi és gazdasági virágzása érdekében való. A feltevés, hogy a szovjet egy napon vasfüggönyt von ez országok és a Nyugat közé, s szuronyaival és ügynökeivel gyarmati rabságba taszítja a történel11
