Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Kiss Ottó: Verébfogó
Nincsen arról tudomásom, hogy Nagyapámnak, tüneményes kézügyességén kívül - melyet, a családi szokás szerint ő is a cipszer műhelyekben gazdagított nyaranta - volt-e igazi grafikusi-festői tehetsége. A cipszerek általában példásan ügyesek és szorgalmasak, ám a szellem magasabb bérceit ritkán ostromolják. Akik, nevezetes figurák, közülük kikerültek, a Hunfalvy-testvérektől Markó Károlyig és Herman Ottóig, Szinyei Merse Páltól Mednyánszky Lászlóig, Csont- váry Kosztka Tivadarig, alighanem csak a teremtés képességét hozták magukkal a szülőföldjükről, melyet azután életük új közege termékenyített meg. Cipszernek lenni - lehetőség, mely odahaza megmarad a bányamérnöki és ipa- ros-sors keretei között, ám idegenben kivirágzik. A Mintarajziskola idegen közeg volt nagyapámnak. Hiányzott belőle (ahogy minden cipszerből hiányzik) a bohémiára való hajlam. De alighanem a művészetteremtő invenció is. Márpedig itt, a Tökériának csúfolt festőművészképzőben, ábrándos ködfalók és zseniális öngyilkosjelöltek adtak rendre találkát egymásnak. Talán ki is nézhették maguk közül a darabos cipszer medvét, a közel kétméteres, nyers óriást, akinek hallgatag természete és idegenszerű magyar beszéde - nagyapám sosem tudta megkülönböztetni az alanyi meg a tárgyas ragozást! - sehogysem illett szikrázó kézügyességéhez. Mindez inkább meghökkenést, mintsem rokonszenvet válthatott ki a művészlelkű tökfiakból (így hívták magukat a festőj elöltek). A művészet erjedésének időszaka volt ez. A köd ülte lelkekből farsangi és morbid látomások keltek életre. Az összetört tükörben a meghasadt világ fragmentumai csillámlottak. Nem csoda, hogy nagyapám a helyét sehogysem találta a fülledt levegőjű Tökériában, és hirtelen elhatározással hátat fordított az intézménynek. Hazatért Cipszerföldre. Beiratkozott a nevezetes Selmecbányái Erdészeti Akadémiára, amit aztán annak rendje és módja szerint el is végzett... Első munkahelye, mely távol esik ugyan a Szepességtől, de csak kilométerben számolva, mert vadregényes hangulata igencsak hasonló, Felsőszinevéren, illetve a közeli fürdőhelyen, Rónaszéken volt. Mindkét település a hajdani Mára- marosba esik; érintetlen, vad erdővidék karéjozza. Szinevér egy tó köré települt faluból (a tó vizét a Talabor folyó egyik mellékága táplálja), és a hozzá tartozó vad- és erdőgazdaságból áll. Nagyapám szinevéri erdőmérnökként veszi el nagyanyámat, a beregszászi illetőségű Szűk Atalát. A Szük-család a Brassó melletti Botfaluból, az erdélyi Szászföldről származik, és a família egykor alighanem a baljós emlékezetű német lovagrenddel került Dél-Erdélybe. Tudni kell, hogy a kunok feltartóztatására betelepített német lovagok, miután megvetették lábukat a Szászföldön, úgy döntöttek, hogy önálló államot alapítanak itt. A bizarr ötlet - nem csoda - csöppet sem tetszett II. András királyunknak, aki az önállósulni kívánó lovag-urakat rövid úton kiakolbólította az országból. Őseim viszont, úgy látszik, a kevésbé militáns szász lovagok közé tartozhattak, mert - itt maradtak. Lovagi származásukra büszkék voltak ugyan, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a hadi ösvényről a békésebb gazdálkodásra térjenek át... Amikor a gyászos emlékű trianoni békekötés, és a hozzá kapcsolódó országszabdalás bekövetkezik, nagyszüleimnek már három gyereke - közép100
