Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu

kutya is harciasabb és harapósabb, ha erős társak állnak mellette? Hát így lett volna ez a magyarsággal is, mondta Szultán, ha egy százmilliós törökséget tud testvérként maga mögött. Beszélt a múltról, az ősökről, az eurázsiai óriási füves pusztákról, melyek kilökték magukból azokat a hallatlan vitalitású népeket, amelyek a népvándorlás újabbnál újabb hullámaiként végigsöpörtek Európán, s rettegésben tartották még a kontinens nyugati részén élőket is. Szultán fölöttébb ihletetten beszélt az avarokról, a hunokról, a törkökről, az ujgu- rokról, a kirgizekről, a mongolokról, akik egymást váltva megjelentek a belső-ázsiai pusztákon, megerősödtek, s még a hatalmas kínai birodalmat is arra késztették, hogy megépítse a Nagy falat határai védelmére. Szinte egy nagy előadást tartott ezen népek kultúrájáról, a harcmodorukról, a viseletűkről, szokásaikról, lakhelyeikről, írásbeliségükről, mert volt írásuk, mondta, s képeket mutatott egyebek között a mongóliai rovásírásos kőoszlopokról, Tonjukuk, Bilge kagán és Kültegin főemberének sírjáról, mely fölött a kőoszlopon a türk nép viselt dolgai olvashatók. Aztán az ujgurok komoly írásbeliségéről mesélt, majd a füves pusztákról, s kedvtelve időzött a nomád nagyállattartó életforma leírásánál,, s felhívta a figyelmet, hogy nomádokat még ma is lehet látni például Mongóliában vagy Kazahsztánban. Hát ebből a kultúrából való a magyar nép is, mondta Szultán mély meggyőződéssel, de az igaz, hogy csatlakozott a magyarokhoz két-három finnugor törzs, ez látszik a nyelvben, ám a honfoglaló magyarok többsége török eredetű volt, a vezető rétege szintén, s a kultúrája, amivel megjelent a Kárpát-medencében, ugyancsak. S még csak ezután kezdett Szultán a kunokról beszélni, akikről valóban elképesztően sokat tud, a múltjukról csakúgy, mint a jelenükről. Erősen fájlalta, hogy ez a kétségtelenül török nép elveszítette nyelvét és beleolvadt a magyarságba, mert mint mondta, a magyarság még gazdagabb lenne, ha a kunok megőrizték volna kun mivoltukat. Eljátszott a gondolattal: ha nem a Magyarországra betelepülő kunok hullatták volna elsősorban a vérüket a hadjáratokban, csatákban, mint kiváltságokkal rendelkező katonanép, hanem a magyarok, akkor ezt az országot most lehet, hogy nem Magyarországnak, hanem Kunországnak hívnák. Ez persze csak ábrándos és romantikus elméleti artistamutatvány, amelyről kiötlője is tudja, hogy komolytalan, ám oly jól esik legalább eljátszadoznia a gondolattal. És Szultánon látszott ez a jó érzés, ami nem csoda, hiszen született karcagi, ősi kun család sarja, aki fanatikusan, a rajongásig szereti népét, s kétség sem férhet hozzá, hogy a kunok avagy a magyarság ügyéért habozás nélkül feláldozná az életét. Elképzelheti, kedves barátom, hogy egy ilyen embernek mily fájdalmas lehet népének felőrlődése, amiről levelem elején írtam.

Érdekes volt megfigyelnem Istvánt is, az én önkéntes Vergiliusomat, aki egész éjszaka egyetlen szót sem szólt. Máskor sem beszél sokat, de most önmagát is felülmúlta visszafogottságban. Arcizma sem rezdült, de gyanítom, hogy több kérdésben egy húron pendülhet Szultánnal. Amikor éjszakai diskurzusunk végén barátja ismét felemlegette a magyarság pusztulását, megkérdeztem véleményét e gyászos téma felől. István csak annyit mondott, hogy erről nem beszélni kell. Kérdőn nézhettem rá, mert kiegészítette az elhangzottakat. A szikla sem szól egy szót sem, csak útjába áll a pataknak.

Mit mondjak, barátom? Olyan volt ez az éjszaka, mint az itteniek legkedvesebb ételén, a birkapörköltön a szaft: sűrű. Az ember kívánja, aztán gyomorrontást kap tőle. Úgy értem, az olyan gyomrúak, mint én, kik könnyebb és emészthetőbb étkekhez szoktunk.

91