Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu

agyon, másokat csak beteggé vagy nyomorékká tettek, megint mások évekig, évtizedekig nem kaptak miattuk rendes munkát. Nekik viszont jó zsíros állásokat adtak, igazgatók, párttitkárok és egyéb fontos beosztású emberek lettek a verőlegényekből, általában meghaladta a képességeiket a kapott feladat, úgyhogy szép lassan kikoptak onnan, egyre lejjebb csúsztak, de még ez a lejjebb is sokkal feljebb volt annál, ahová normális körülmények között, egy emberi világban, mondjuk, a mi hazánkban, valaha is eljuthattak volna.

Az 1698-as, már idéztem vers vége: „íme! meghagytál még valami keveset: / Ne fogyasd el Uram, e maradék népet! / Rabságra s csúfságra ne küld már többeket, / Zabolázd meg - kérünk - az kegyetleneket!" Látja, barátom, ilyen világba csöppentem. Szomorú föld ez, melynek népe tűrni volt kénytelen az esőtlen, tikkasztó nyarakat, a sártengerré váló őszt, a csontokat is kaparó hideg telet éppúgy, mint a nyakára ültetett urak országlását, vagy az idegen katonák minden viselt dolgát. Az ötvenes évek elején itt megírta az újság, ha valakinek már arra is futotta, hogy rumot tegyen a teájába, avagy három kiló cukrot halmozzon fel a lakásán, de két-három évtized múlva már minden esetben mélyen hallgatott a sajtó arról, hogy részeg orosz katonák a teherautójukkal balesetet okoztak, s ez több kunmagyar halálát okozta. Arról sem lehetett olvasni sehol, hogy egy harci repülőgépük elsöpörte a repülőtér mellett meglapuló vasúti pályát, mert lezuhant. Nem esett szó a sajtóban a halastavakról sem, melyek uszonyos népét kifogták, elvitték, az ott kovártélyozó vadkacsákat és vadlibákat lelövöldözték, s ha a halak avagy a mezők magyar őre elküldte volna őket, a vadlibák sorsát ígérték neki. Kunmadarason, a repülőtérhez közeli kertekben leszedték a gyümölcsöket, a gondosan nevelt fák szépen metszett ágait letördelték, s ha a gazda a rendőrséghez fordult, még neki lett baja. Kunország lakói évekig, évtizedekig nem láttak borjúhúst, amit pedig ők is szívesen fogyasztottak volna, ám a garnizonban sűrűn ettek ebből készült ételt.

Ez a világ pedig akkoriban kezdődött, amikor én 1946-ban a Nagykunságra érkeztem. Az oroszok 1944 októberében érték el Karcagot, mindjárt agyon is lőttek tizenkilenc fiatalt, nőket erőszakoltak meg, felélték, elvitték az állatokat, mosdottak az angolvécé kagylójában, itták a kölnit, raboltak ékszert, órát és minden elképzelhető holmit. Aztán pedig évekig, évtizedekig ünnepeltették magukat, mint felszabadítót. Magyar vazallusaik az utcákat, épületeket telefestették a hódítók jelképeivel, jelszavaival, teleharsogták az országot a megszállókat dicsőítő dalokkal, indulókkal, a jövevények ünnepeit erőltették rá a helyi lakosságra, míg azok ünnepeit megtiltották, esetleg éppen csak eltűrték.

Napestig sorolhatnám mindazt a méltánytalanságot, amit Cumania népének el kellett tűrnie a megszállóktól, de mára elég. Kedves barátom, kemény fájú nép ez, ahogy István mondja, annyi mindent kibírt már, ezt is kibírja. Akkor, a nyolcvanas években, én feltenni sem tudtam egy mégoly nyakas kompániában sem annyi erőt, hogy túlélje egy ekkora és ilyen brutális hatalom, az új Bizánc szorítását, melynek, őszintén szólva, elképzelni sem tudtam, hogy vége legyen. István azonban bizakodó volt. Azt mondta az én Vergiliusom, hogy ő még megéri népe szabadulását, az oroszok kivonulását. Barátom, akkor úgy véltem, ez az együgyű barbár nem tudja, hogy a világ mostani nyugalma nekünk, boldogabb égtájon élőknek, fontosabb, mint az ő maroknyi népének a szabadulása. Biztos voltam benne, hogy a helyzetük reménytelen, mégis ráhagytam Istvánra: a csalfa remény is remény. Valameddig éltet.

Én tévedtem. A kilencvenes évek elején kivonultak az oroszok Magyarországról. Elhagyták nagykunsági repülőterüket, bombavető terüket is.

89