Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu
tékáit, de lehet, hogy csak ülnék magányosan a súlyos esőfelhőktől oltalmazó meleg házban (amit az ön közelében bérelnék), és teát szürcsölgetve merengenék a bátor utazók viszontagságai felől. Aztán az otthon vágyképeit elűzi a nyugtalanító jelen, s Kunország brutálisan, kíméletlenül, érdesen az elmémbe tolakszik. Eltűnik belőlem minden hazai ilyenkor: Alles, was gut und teuer. Marad a kínzó kötelesség, ami azóta él bennem, amióta a Nagykunság elátkozott földjére léptem: megismerni a vidéket s annak népét. Megismerni azokat, akik nem ismerik önmagukat, saját múltjukat, jeles fiaikat, önnön értékeiket, hogy büszkék lehessenek rá. István segedelmével én bevettem magam egy könyvtárba, s búvároltam az irodalmat. A tizenharmadik század közepén Magyarországra betelepült kunok, mint amolyan nomád katonanép, az évtizedek, évszázadok alatt szépen elvérezgetett a magyar királyok szolgálatában. A kunok száma megfogyatkozott, a megmaradottak zöme beolvadt a magyarságba, elhagyá nyelvét, mint azt már említettem volt egy korábbi levelemben. Elhagyták sátraikat, földhöz rögzített házakba költöztek, keresztények lettek. Mire mindez megtörtént, már a nyakukra telepedett a török, falvaikat felégette, a lakosokat felkoncolta, bujdosásba kényszerítette, az elfogottakat rabláncra fűzve elhurcolá. Egy 1698 körül írott versben "régtűi fogvást való kietlen pusztaság"-nak nevezi a Nagykunságot az ismeretlen költő, s máig érvényes fohászt küld az ég felé: "Immár kegyelmezz meg Urunk népeidnek / Minden határiban az magyar nemzetnek! / Vedd ki igájokból idegen népeknek, / Többé szidalomban immár ne légyenek!" Kedves barátom, ez a néhány sor még néhány éve is oly hitelesen szólt, mint évszázadokkal ezelőtt, mert idegen katonák voltak ebben a szerencsétlen országban, s magán a Nagykunságon is tartottak az orosz megszállók egy repülőteret, ráadásnak még egy bombateret is. Oly otthonosan berendezkedtek itt, mintha soha nem akartak volna hazamenni. A tisztek, s főként a tisztek feleségei oly magabiztosan közlekedtek a sáros avagy éppen poros utcákon, hogy minden idegen utazó azt hinné, ők vannak itthon, s a kunok azok, akiket megtűrnek itt. Arcukon ott ült a dölyf, amit én csak birodalmi gőgnek neveznék, ami semminek tekinti a bennszülötteket, akik csak azért léteznek, mert ők, a nagy hadsereg nagyhatalmú tisztjei létezni hagyják őket. Magabiztosságuk abból is fakadt, hogy tudták, Magyarországon ha valaki akárcsak rossz szóval is illeti őket, azonnal a rendőrségen, hamarosan pedig a börtönben találja magát. A helyi hatalom legfőbb helyein az ő embereik voltak, de még a sokkal kevésbé fontos helyeken is. Arra kínosan vigyáztak, hogy számukra megbízható emberek legyenek a vezetők mindenhol, azokat pedig, akik elégedetlenek a gyarmatosítók nyújtotta hazug és amúgy laktanyásan kedélyes élettel, azokat igyekeztek mindenhonnan kiszorítani. O, barátom, valóságos paradicsoma volt ez az ország a középszerűnek: aki tehetsége révén nem lehetett senki, mint az oroszok lakája sokra vihette. Az élet palettáján a legfőbb szín a szürke volt errefelé, éppen az a szín, mely számomra mind közül a leggyűlöletesebb. Tehetségtelenek és félműveltek dirigáltak, valósággal élet-halál urai voltak, mert törvény ugyan volt, de azt ők hozták abból a célból, hogy a pórnépet kordában tartsák, ők viszont nyugodtan átléphessenek mindenféle korlátokat. Azt is megfigyeltem, kedves barátom, hogy ide Cumaniába például előszeretettel hoztak máshonnan vezetőket, mert annak nincs kötődése a helyiekhez, és gátlástalanul képes nyomorgatni a reá bízott település népét. A parasztok legjobbjait, a nagyobb gazdákat beszolgáltatásokkal tették tönkre nem sokkal ideérkezésem után, elvették földjeiket, jószágaikat, szerszámaikat, házaikat, megverték és elüldözték őket szülőföldjükről, fiaikat pedig nem engedték tanulni. Önnek fogalma sincs, kedves barátom, milyen összetört emberek, jobb sorsra érdemes, ám csak tengődő életek vannak itt! Olyan volt ez a társadalom, mint egy megáradt folyó: a felszínen a szemét úszott. Vagy ahogy István mondta a maga brutális nyíltságával: a szar. Ha itt belenéztem egy nyílt tekintetbe, mi pulzált felém? Save our souls! Sok vezető az 1956-os forradalom megtorlásakor edződött, embereket vertek 88
