Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
mondtam az üres söröspoharam fölött, jelszavak nem voltak, csönd volt, amikor megindultunk, olyan csönd, amilyent elképzelni sem lehet, hogy ennyi ember ilyen csöndes tud lenni, ilyen csöndben tud elindulni és ilyen csöndben tud vonulni. Ott voltam. Na, erre csönd lett ott is. Pedig nem intettem, nem emeltem fel a kezem. Jó volna, drága Liv, ha le tudnám Neked írni azt a csöndet. A hirtelen támadt csöndben úgy látszik, kicsit oldalt dönthettem a fejem vagy elfordulhattam, mert nagyon restelltem, hogy a fiúk közül mindenki engem néz. Rám meredtek. Mintha azt gondolták volna, hogy hát ez meg mit akar, honnan kerül ide. Volt a tekintetükben egy árnyalat, nem tudom másképpen mondani így visszagondolva, egy árnyalat, a jóváhagyásé, az egyetértésé talán. Hogy akárki ez, akárhonnan jött, de rendben van, hogy azt mondta, amit mondott. Olyan zavarban voltam, hogy nem mertem ránézni egyikükre sem. így történhetett, hogy kicsit oldalt húzódva, elfordítva a fejem, megláttam a másik asztalnál egy férfit. Először csak az előrenyújtott lábát. Ócska fekete, magas szárú cipőt viselt, amilyent csak az öreg, a szegény emberek hordanak. Vászonnadrágja volt, khakiszínű, elég rendes szabású, ki volt rojtosodva. Egymáshoz volt szorítva a két lába, olyan tartásban előrenyúlva, hogy egészen hátra kellett döntenie a felsőtestét. Felemelkedett a két térde, ahogy maga alá húzta a lábát, mert a márvány- asztal felett előre akart hajolni. Az arca egészen közel volt. Úgy nézett bennünket, mintha értett volna magyarul, és így értette volna, hogy miről beszélünk. Úgy éreztem, a csönd az én teljesítményem. Ez jó érzés volt. A többi úgy jött. Láttam magam előtt a Műegyetem kertjét. A központi épületnek, ahogy nevezték, „K. épületinek a könyvtárszárnyra nyíló kapuja felől láttam a kertet. Úgy, ahogy október 23-án délelőtt. Száz méternyire a gyors munkával készített emelvény. Az emelvényen a harckocsizó alezredes. Körülötte néhányan. Valahogy gyűrűbe fogva őt. A gyűrű alakja változik. Karika, ovális... A kavargás folyamatos az emelvény körül is. Az emelvényen szónokok és hírvivők váltják egymást. A tömeg hullámzik. Beszívja a peremen bóklászókat. Engem is. Már csak azt veszem észre, hogy kialakulnak a sorok. Csendben. Bizonyos vagyok benne, hogy amikor a menet megindult, csend volt. Nem figyeltük a mellettünk állókat. Mindenki magába húzódott. Mindenki a saját elhatározása alapján állt be a sorba. Senki sem tudta, hogy mi felé indul el. Ültünk egy ideig még a sörünk mellett a Café Celtique teraszán. Nem tudom, a többiek mit éreztek. De mintha mindenki számára fontos lett volna, hogy üljünk együtt a csendben. Mikor búcsúzni kezdtünk egymástól és indultunk, a szomszéd asztalnál ülő férfi odaszólt. Azt mondta, ugye milyen jó kis hely ez, ugye milyen jó a sör... Másnap újra leültem ugyanahhoz az asztalhoz. Rendeltem egy sört. Csak úgy üldögéltem. Nézelődtem. A szomszéd asztalnál megint ott ült a rojtos nadrágos férfi. Fakult sárga pólóingben volt. Ő is sört ivott. Ő is nézelődött. Nem szóltunk egymáshoz. Azt hiszem, én intettem először, hát mégis ő az idősebb, gondoltam. Nem tudom, hány éves lehetett. Nem tudom, mióta járt le oda sört inni. Ültem egy órát. Láttam, 12
