Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
hogy senkivel nem beszél. Arra gondoltam, én talán mégsem érem el az ő korát úgy, hogy mindennap lejárok ugyanoda, iszom a sört, hallgatok. Arra gondoltam, hogy azért, ha tehetem, lejárok majd egy párszor még, leülök a csöndben, ami persze relatív csönd volt, mert a motorosok száguldoztak, az árusok átkiabáltak egymásnak, a nyitott ablakokon át slágerzene hallatszott a rádiókból, de ez mind nem zavarta meg azt a csöndet, amit magamban éreztem. Tudod, addig sohasem jelent meg előttem az a néhány perc, amikor a tömeg sorba rendeződött és megindult a Bem tér felé. Nem tudom, miért nem jelent meg. Talán az a pár szó, az a kis vita váltotta ki előző nap, amikor nekem közbe kellett szólnom. Akkor kezdtem szétbontani az emléket. Akkor hallottam meg először a kavargásban a csendet. Ez így kicsit patetikus, de tényleg átéreztem az egykori csendet és azért mentem vissza a következő napon, hogy újra előhívjam magamban és megőrizzem. Most, hogy ezt leírom a számodra, biztos vagyok benne, hogy abban a régi csendben a sok ezer ember közötti egyetértés mutatkozott meg. De úgy gondolom, ennél is fontosabb, hogy a sok ezer embernek az egyetértése az önmagával egyetértő sok ezer ember egyetértése volt. Amikor a Café Celtique teraszán közbeszóltam és a fiúk elhallgattak, mintha valami előhívódott volna bennük is. Mintha visszatért volna valami a számukra is. Mintha megtaláltak volna valamit, amit már elveszítettek. A következő napon is ott ült a francia. Most is kifakult sárga pólóingben, kirojtosodott szélű vászonnadrágban volt, ugyanúgy mindkét lábát az asztal alatt előrenyújtva és egymáshoz feszítve ült. Melegebb volt, mint az előző nap, szandált viselt. Nem volt túl sok hely a járdán, úgy emlékszem, három asztal fért el. Egészen közel voltak egymáshoz. Illetlenségnek tartottam volna, hogy jobban szemügyre vegyem, pedig kíváncsi voltam rá, ugyanis rögtön, ahogy leültem, intett, mintha már ismertük volna egymást. Visszaintettem. Úgy fordultam, hogy bármilyen közel vagyunk is, azért ne kelljen a másik arcába bámulnia egyikünknek sem. így aztán inkább éreztem, semmint láttam, hogy akkor sem bámulna az arcomba, ha vele szemben ülnék, mert a vállam fölött elnézett a Szajna irányába, a rue Jacob sarkán álló épület felé. Az volt a benyomásom, mintha azért ülne a Café Celtique teraszára - amit persze nagyképűség volt terasznak mondani, mindössze azt a néhány asztalt rakták ki a járdára -, hogy szemmel tarthasson, fogalmam sem volt róla, hogy mit, a rue Jacob sarkán. Férfias lóarca volt, mély barázdákkal. Ittam a sörömet. Itta a kávéját. Az volt az érzésem, hogy amiként ő most már hozzátartozott az ottlétemhez, ő is úgy érzi, hogy én meg az ő ottlétéhez tartozom hozzá. Talán azért éreztem ezt, mert láttam, hogy az előző nap a fiúknak úgy intett, s azok úgy intettek vissza neki, mint ahogy az ismerősök üdvözlik egymást. Ha szabad a számodra, Liv, kerülgetni a benyomásaimat, az volt az érzésem, hogy ő is valahol egész máshol van, mint ahol éppen üldögél. De akkor már valaki ott állt az asztalomnál. Pontosabban a két asztal között. Nem tudom, még sohasem beszéltünk róla, hogy emlékszel vissza Te arra, ami ezután következett. Olyan közel voltál, hogy nem lehettem biztos benne, melyi13
