Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)

Befordulok a rue de Seine-re. Ott sem kisebb a forgalom, csak más. Ott nincsenek autócsodák, mint a Saint Germainen, ahol amikor a piros lámpa zöldre vált, kilő a kocsiáradat és minden felmorajlik. Itt az őrült vágtató motorok meg a keskeny utcában is felgyorsuló kisautók sivítanak, és az árusok kiáltoznak egymásnak. A galériák meg a boltocskák kirakatainak a poros nyugalma olyan, mintha Pompeiben járnál. Elmegy melletted egy miniszoknyás lány a zöld, sárga színeivel, kiugrik a kapu alól egy fütyörésző kétméteres szenegáli fiú. De a régi térképekből a kisgalériák kirakataiban, a régi könyvekből, a kis amulettekből, a szobrocskákból, a gyöngyfüzérekből, a fóliánsokból árad az események csöndje.

Amíg meg nem ismertelek, ezek voltak a legszebb időim Párizsban. Tudod, ez az én világom. Az egyik kis üzletben árulnak ugyanolyan kenyeret, amilyenért gyerekkoromban otthon álltam sorban.

A Café Celtique-ben a járdára kirakott asztaloknál a napvédő ernyő alatt isszuk a sört. A fiúk okosak, tájékozottak. Sokat vitatkoznak. Mindenre tudják a magyarázatot. Arra is, ami otthon történik, arra is, ami Algériában történik, vagy Izraelben, vagy Amerikában. Mindig vitatkoznak, mert mindegyikük más magyarázatot talál. Sohasem győzik meg egymást, de úgy vettem észre, ez nem is áll a szándékukban.

Hallgatom őket. Iszom a sörömet.

Egyetlenegyszer szóltam közbe.

Arról folyt a vita, hogy október 23-án a bölcsészeknek és a közgazdászoknak a Petőfi-szobortól induló menete vagy a műegyetemistáknak a Műegyetemről induló menete robbantotta-e ki a forradalmat. Azt mondtam, hogy nem tudom, mi volt a Petőfi-szobornál, de a műegyetemisták egyáltalán nem gondoltak forradalomra. A lengyelek iránti szolidaritásból és az előző napi gyűlés határozatairól való tárgyalás érdekében indult el a menet.

De hogy a nemzeti zászlókat már azért vitték a műegyetemisták, mert meg volt minden szervezve.

A fiú, aki ezt mondta, nem volt ott a Műegyetem kertjében, ahonnan a menet elindult.

Mondtam erre, és lehajtottam a sörömet, hogy bátorságot nyerjek ezeknek a nálam okosabb fiúknak a beszélgetésébe beleszólni, mondtam, hogy a menet zászlók nélkül indult el és csak később kezdték a lakóházakból kiadogatni a zászlókat. - De hát a jelszavak, amiket már ott az indulásnál megfogalmaztak - mondta a fiú.

Letettem a söröspoharam. Elég nagyot csendült a márványasztalon, erre jól emlékszem, mert én sosem teszem le így a poharam. Felfigyelt az egész asztaltársaság. Mintha akkor vették volna észre, hogy én is ott vagyok, egy surmó valahonnan a világ végéről.

Hallgass ide, barátom, mondtam, s ahogy ezt kimondtam, már el is szégyelltem magam, mert patetikusnak éreztem és nem illett oda, meg hát hozzám sem illett, de mégis megismételtem azt, hogy hallgass ide, barátom, mert egy pillanatra visszarepített engem az, amit mondani akartam, amit muszáj volt mondanom, kilenc esztendőt repített vissza. Októberben szólítottuk így egymást, októberben fordultunk így a másikhoz, hogy hallgass ide, barátom, hallgass ide, barátom,

11