Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (III. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)
nyelven: Uhura) lett. Ha a szülők Nyerere elnök lelkes hívei voltak, akkor gyermeküket is Nyererének nevezték el. így alakult évszázadokon át a nem írott, hanem szóbeli történelem, amely igen erős, mert személyes azonosulást tett lehetővé: közösségemmel való azonosságomat azzal fejezem ki, hogy nevem olyan tettnek a dicsőségét hirdeti, amelyet népem, s vele együtt én is, megőriztünk emlékezetünkben. A kereszténység és az iszlám bevezetése ezt a buja költői és történelmi világot néhány tucatnyi, a Bibliából és a Koránból vett névre redukálta. Ettől kezdve már csak Jamesek és Patrickek vagy Ahmedek és Ibrahimok születtek. Aranyos két ember volt ez az Edu és Abdullahi. Hamar összebarátkoztunk. Igyekeztem azt a benyomást kelteni, hogy életem a kezükben van (valójában így is volt), ők viszont a legnagyobb mértékben átérezték ennek felelősségét, s mindent félretettek, ha segíteni kellett rajtam. Mindennap délután négyre mentem be hozzájuk, amikor enyhült a hőség. A rendelő ilyenkor már zárva volt, ők ketten az öreg deszkapadlót söprögették elképesztő porfelhőket verve. Minden úgy zajlott, ahogyan Doyle doktor elrendelte. A doktor szobájában egy üvegszekrényben hatalmas fémdoboz volt (a Dán Vöröskereszt ajándéka) tele nagyméretű, szürke PÁS tablettával. Ezekből huszonnégyet kellett naponta bevennem. Miközben én kiszámoltam magamnak a napi adagot, Edu a gőzből kivett egy masszív fémfecskendőt, rátette a tűt, és fölszívott két centiméter streptomycint. Ezután nagy lendületet vett, mintha egy dárdát készülne elhajítani, és belémvágta a tűt. Én ekkor ugrottam egyet - később ez már szertartássá vált - és hangosan fölszisszentem, mire Edu és a közönség szerepét betöltő Abdullahi homéroszi kacajban tört ki. Semmi sem köti össze jobban az afrikai embereket, mint ha közösen nevethetnek valami igazán mulatságos dolgon, például azon, hogy egy fehér ember nagyokat ugrik olyan semmiségtől, mint az injekció. Később aztán én is részt vettem mulatságukban, s bár összegörnyedtem a fájdalomtól, amikor Edu hatalmas lendülettel belémdöfte a tűt, velük együtt hangosan hahotáztam. A faji egyenlőtlenségnek abban a zavaros, tébolyult világában, amelyben mindent a bőr színe (sőt, árnyalata) dönt el, az én betegségem, jóllehet fizikailag nagyon szenvedtem tőle, váratlan haszonnal járt, mert azzal, hogy gyengévé, kiszolgáltatottá tett, csökkentette presztízsemet - a magasabbrendű, szuper fehér ember presztízsét -, és valamivel egyenlőbbé tett a feketékkel. Most már urambá- tyámként kezelhettek, mert ugyan változatlanul fehér ember voltam, de már csökkentett értékű, selejtes, hibás fehér ember. Eduhoz és Abdullahihoz fűződő viszonyomban olyan szívélyesség jelent meg, amilyen csak egyenrangú felek közt lehetséges. Ilyen viszony elképzelhetetlen lett volna, ha erős, egészséges, uralkodó európaiként ismernek meg. Legelőször is el-elhívtak magukhoz. Egyre gyakoribb látogató lettem a város afrikai negyedeiben, s olyan közelről ismertem meg az ott folyó életet, ahogyan korábban el sem tudtam volna képzelni. Az afrikai hagyomány a vendéget igen nagy becsben tartja. A „vendég a háznál: Isten a háznál" mondást itt szószerint veszik. A házigazdák hosszasan készülnek a vendéglátásra. Rendet raknak, a legjobb ételeket készítik el. Olyan ember házára gondolok itt, mint Edu, aki szolga a 35
