Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (III. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

helyi rendelőben. Amikor megismertem őt, státusát jónak lehetett nevezni. Jónak, mert állandó munkahelye volt, ezzel pedig kevesen büszkélkedhetnek. A város lakóinak többsége alkalmi munkát végez, és hosszabb, rövidebb ideig egyáltalán nincs munkája. Az afrikai városok egyik legnagyobb rejtélye éppen az, hogy vajon miből élnek ezek az embertömegek. Miből és hogyan élnek? Nem azért kerültek ugyanis ide, mert a városnak szüksége volt rájuk, hanem azért, mert falujukból elhajtotta őket a szegénység. A szegénység, éhínség és a falusi lét reménytelensége. Valójában tehát menedéket és oltalmat kereső száműzöttekről, sorsüldözött menekültekről van szó. Ha olyan emberekkel találkozunk, akik szárazság és éhínség sújtotta falvaikból végre egy város határához értek, szemükben riadalmat, pánikot fedezhetünk fel. Itt, ezekben a nyomornegyedekben, a vályogviskókban kell keresniük az ígéret földjét. Mit tegyenek most? Mitévők legyenek?

Itt van például Edu és néhány, ugyanabból a klánból való unokatestvére. Az ország belsejében élő Szangu nemzetséghez tartoznak. Régebben falun dolgoztak, de földjük terméketlenné vált, ezért pár évvel ezelőtt Dar es-Salaamba költöztek. Első dolguk az volt, hogy felkutassák a többi szangut vagy azokat az embereket, akiknek nemzetsége baráti viszonyban áll a szangukkal. Az afrikai ember nagyon jól ismeri a törzsek közötti barátságok és gyűlölködések egész bonyolult, a mai balkáni állapotokra emlékeztető geográfiáját.

Lépésről lépésre haladva, végül eljutnak földijük házához. A negyed neve Kariakoo, elrendezése a lehetőségekhez képest átlátható - egyenesen kijelölt homokos utcák keresztezik egymást. Monoton, sematikus építkezés a jellemző: a szovjet társbérletekre emlékeztető, úgynevezett swahili house a domináns lakásfajta - egyetlen földszintes épületben nyolc-tizenkét szoba található, mindegyikben egy család lakik. Közös konyha van, de a vécé és a mosókonyha is közös. Hihetetlen a zsúfoltság, mert ezekben a családokban sok a gyerek, mindegyik ház valóságos óvoda. Az egész család együtt alszik a vékony raffiagyékénnyel leterített agyagpadlón.

Egy ilyen ház előtt Edu és a rokonai bizonyos távolságra megállnak, s Edu elkiáltja magát: - Hódi! Minthogy az ilyen negyedekben vagy egyáltalán nincsenek ajtók, vagy örökké nyitva állnak, bemenni viszont kérdezés nélkül nem lehet, már jó messziről kell kiáltani: - Hódi!, ami tulajdonképpen ennyit jelent: - Be szabad-e mennem? Ha van odabenn valaki, kiszól: - Karibu! Vagyis: - Tessék bejönni! És Edu bemegy.

Ekkor kezdetét veszi a szertartásos köszöntések hosszadalmas litániája, amely egyúttal felderítésül is szolgál. Mindkét fél igyekszik ugyanis kideríteni, milyen rokonsági kötelék is fűzi őket egymáshoz. Komoly képpel, nagy figyelemmel hatolnak a klánokat és törzseket alkotó családfák hihetetlenül sűrű erdejébe. Egy idegen ember képtelen volna eligazodni, de Edu és társai számára a találkozásnak ez az egyik legfontosabb mozzanata, mert a közeli unokatestvér nagy segítséget, a távolabbi rokon jóval kisebb segítséget jelent. De ez utóbbi esetben sem távoznak üres kézzel. Fedelet biztosan kapnak a fejük fölé. A padlón mindig akad

36