Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (III. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

lyezkedett el nem messze az Ocean Roadtól. Az egyik szobában van az asztal és a székek, a másikban az ágy, fölötte kifeszített moszkitóháló, amelynek ünnepélyes jelenléte - mert hogy ránézésre fehér menyasszonyi fátyolra emlékeztet - inkább a lakó jobb közérzetét, mintsem a moszkitók megfélemlítését szolgálja, a moszkító ugyanis mindig belopózik. Ezek a kicsi, tolakodó agresszorok esténként alighanem kidolgoznak egyfajta, áldozatuk kikészítésére szolgáló haditervet, mert ha például tízen vannak, nem támadnak egyszerre mind, hanem egyenként kezdik az ostromot: először, mintegy felderítőként, startol az első, a többi láthatóan figyeli, mi történik tovább. Az átaludt nappal után kipihent felderítő elkezdi kínozni az embert megszállott zizegésével, míg álmosan és dühösen vadászatot nem indítunk ellene; lecsapjuk a támadót, és visszafekszünk nyugodtan, hogy újra alhatunk, amikor, alighogy eloltottuk a lámpát, jön a következő, s kezdi elölről a spirálok, hurkok, dugóhúzók bemutatóját.

Hosszú, sok éves (vagyis inkább sok éjszakás) megfigyeléseim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a moszkitóban alighanem mélyen gyökerező öngyilkos hajlam rejtőzik, valamiféle legyőzhetetlen önpusztító szükséglet, amely oda vezet, hogy a nőstény moszkitók (mert csak a női moszkitó támad és terjeszti a maláriát), látva elődjük halálát, nem vesztik kedvüket, nem mondanak le a támadásról, hanem - épp ellenkezőleg - még izgatottabban, még elszántabban indulnak egymás után a gyors és elkerülhetetlen halálba.

Ahányszor, hosszabb utazás után, visszatérek lakásomba, az ott talált állapotokban mindig nagy zavart és felfordulást okozok. Mert távollétemben lakásom egyáltalán nem állt üresen. Alighogy bezártam ugyanis az ajtót, máris birtokába vette azt a rovarok népes, mozgékony, nyüzsgő világa. A padlóhasadékokból, falrepedésekből, ablakpárkányok sarkaiból, a szegélylécek mögül hangyák és százlábúak, pókok és suszterbogarak seregei, legyek és éjjeli lepkék tömegei kerültek elő, a helyiségek megteltek a legkülönfélébb apró teremtményekkel, amelyeket se leírni, se megnevezni nem tudok, s ez az egész ármádia verdesett szárnyaival, őrölt állkapcsaival, tipegett lábacskáival. A legnagyobb ámulatot mindig a vöröshangyák egy fajtája váltotta ki belőlem - a kicsi állatok hirtelen jelentek meg, ki tudja, honnan, tökéletesen egyenes sorban, mesterien összehangolt ritmusban menetelve, egy pillanatra bevonultak valamelyik szekrénybe, megették, ami édeset találtak, aztán elhagyták a lelőhelyet, és ugyanolyan tökéletes rendben, egyenes sorban eltűntek nyomtalanul, tulajdonképpen nem is tudni, hol.

így történt ez most is, amikor visszatértem Kampalából. Ahogy beléptem, a ro- varsereglet egy része gondolkodás nélkül, azonnal eltakarodott, a másik része viszont kedvetlenül és duzzogva vonult el. Ittam egy kis gyümölcslét, átnéztem a leveleket és újságokat, lefeküdtem. Reggel alig tudtam felkelni - elhagyott az erőm. Ráadásul már beköszöntött a száraz évszak, az elviselhetetlen, gyilkos hőség, amely kora reggeltől kínozta az embert. Legyőztem gyengeségemet, írtam néhány táviratszöveget az ugandai függetlenség első heteiről, aztán elvittem őket a postára. A táviratokat leadtam a postán. A hivatalnok, aki átvette őket, beírta a füzetembe a feladás pontos dátumát, óráját, majd távírón londoni irodánkba, onnan pedig Varsóba küldték a szövegeket. így jött ki legolcsóbban. Csodáltam a

32