Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vekerdi László: "Amiről nem lehet beszélni, azt ki kell mondani" (Későrecenzió Sándor Iván "Ködlovas"-áról)
szabadult poklában elszigetelt kevesek tisztessége mégoly keveset tehetett. A pokol teljességét egy részlet kinagyításával festi le: egy „utazás" leírásával, melyre István apja megbízásából kíséri el anyját 1944 októberében, egy zsidó „származású" rokonuk kiszabadítása végett, a végre beszerezni sikerült menlevéllel. Mire Pestre érnek, a kiszabadítandó már bekerült a menetbe; túl Győrön, Gönyűnél érik utói; itt sem járnak sikerrel, követnék tovább, ám egy katonatiszt nyílt paranccsal elrekvirálja az autójukat. A küldetés véget ért, kétségbeesetten és kimerültén indulnak haza, Debrecenbe, ahová közben már bevonultak a szovjet csapatok. A történet önmagában is megálló, külön kerek kisregény. Ezt Sándor Iván azzal is hangsúlyozza, hogy az út izgalmai és a visszaút viszontagságai által megviselt professzorné, István anyja, még mielőtt hazaérkezhettek volna, egy akut lázas betegségben meghal. Istvánon és apján kívül ebből a különben szereplőkkel zsúfolt prológusból nem sokan fordulnak később elő; mindenekelőtt Homonnay főhadnagy, a snájdig, lovagias katonatiszt, a Solt család régi ismerőse, akitől István egy emlékként felmerülő régi nyáron lovagolni tanult, s most Győrben a tovább menni nem bíró zsidók uszályokba rakását vezényli. Később is mindig az alkalomnak megfelelő formában és szerepben jelenik meg, rendszerint kritikus szituációkban; mintha valamiféle „folyamatosságot" képviselne a Horthysta Magyarország és a kommunista „Szép új világ" között? Sándor Iván persze mégcsak nem is céloz ilyesmire. Soltné halála s eltemetése után elindítja hősét Debrecenbe, stílszerűen egy véres „ködlovaglás"-epizóddal zárva le a tragikus és (kafkaian) abszurd első részt. A második rész tömegsír feltárásával kezdődik, elvi tájékozódással az új világban, és István tétova bekapcsolódásával az „építésébe", a Földigénylési Bizottságban, Mike- pércsen. A részletek pontosan idézik a kor hangulatát, paraszti reményeket és gondokat; István beszélgetései társával, egy falusi tanítóval pedig felidézik annak az emlékein keresztül az orosz front kegyetlen világát, a doni tragédiát. Múltból és jelenből, különböző időkből és helyekről származó részletek, gyakran egészen apró részletek tevődnek össze Sándor Iván művészetében az elbeszélés egységes folyamatává, a történelem releváns téridejévé, amelyben értlemezhetővé (ha nem is föltétlenül értelmessé) válhat a kérdés: Honnan jövünk? Mik vagyunk? És külön gondja van rá, hogy a rojtokba szakadt időn keresztül megteremtse, illetve jelezze a longue durée kontinuitását, mint itt, ahogyan egy jókedvűnek induló lószemlét és lovaglást Homonnay főhadnagy (véletlenül épp az ő családi birtokukat osztották) fegyveres különítményének váratlan feltűnésével kínkeserves és kis híján halálos végű ködlovaglássá változtatja át. De ezt az eljárását is szépen jellemezte már Fűzi László, Sándor Iván legjobb ismerője: „Ahogy az esszében Sándor Iván a jelenségeket, történéseket ok-okozati összefüggésbe állítja, közben az Időt és a Teret mintegy felszeleteli, részekre bontja, időszeletekre és időrojtokra, ahogyan Nagy Gáspár mondja, úgy a regényben is az Idő és a Tér lép elő az események meghatározójaként: a történések az Idő és a Tér találkozási pontján esnek meg, vagy ahogy másutt írja: »egymásba csúsztak az idő töredékei és a helyszínek részletei«. (Fűzi: Az irodalom helyzettudata, 255.) Mint itt az ősi Homonnay-birtok felosztásának hősi megbosszulása a két vétlen és védtelen intézkedőn, akik közül az egyik még akár barátja- félének is számíthat a régi úri világból. Az új felé sodródó, de azt egyre kritikusabban szemlélő István tapasztalatain és szemén keresztül mutatja be ez a rész a háború utáni első időket, az új keresésének, kivált az ifjúság újkeresésének és a régi világgal való szembefordulásak különféle útjain; Németh László Kapások-utópiájától a Népi Kollégiumokig. Látja jól Sándor Iván a demokratikus fejlődés lehetőségének törékenységét és veszélyeztetettségét - a már említett Solt-Petri vita is erről szólt, erről is szólt -, de figyelmeztet arra is, hogy akkor eleinte egyáltalában 11
