Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vekerdi László: "Amiről nem lehet beszélni, azt ki kell mondani" (Későrecenzió Sándor Iván "Ködlovas"-áról)
nem lehetett előre látni, hogy a Párt a sajátján kívül minden más utat elaknásít és tűz alá vesz. Hamarosan a sajátját is; ezt mutatja be és elemzi ritka világossággal a 3. és 4. rész. A harmadik rész bonyolult, nehéz feladatot old meg. Előkészíti egyrészt a koncepciós perek (és koncepciós börtönök) hihetetlenül gonosz és elképesztően bornírt világának a bemutatását. Másrészt megmutatja, hogy miként lehet (és milyen könnyen!) ennek a világnak a szolgálatába állítani tőle ugyan eredendően idegen, de kellően autoritativ, hierarchikus, konzervatív struktúrákat és intézményeket, mint amilyen a katonaság, rendőrség, közigazgatás. Negyedszer: folytatja az ifjúság többet, jobbat, tisztábbat vagy egyszerűen csak mást akarásából fakadó élmények, gondok, félreértések, bonyodalmak, beletörődések, tragédiák elemzését. S tán épp ezért válik éppen ebben a részben hangsúlyozottabbá az apa-fiú kapcsolat, általában a fiatalabb-idősebb kapcsolat körüljárása? Itt jut tán legközvetlenebbül, vagy mondjuk inkább itt jut egyedül viszonylag közvetlenül, ebben a részben, kapcsolatba az író saját megélt valósága a regény eseményszerkezetével és karakter-spektumával? Ahogyan például a frissen bevonult fiát meglátogató Solt Professzor összegezi hosszú és - itt kivételesen - meghitt beszélgetésüket hatásról-elszakadásról-nevelésről: „Az a helyzet, hogy csak ártanék neked, ha tovább beszélgetnénk erről. Az én tapasztalataim nem a te tapasztalataid. Két év múlva ötvenéves vagyok." (144.) az Sántha Prof. nézeteivel - melyeket Sándor Iván egyebütt meglepő jártassággal és hűséggel idéz - nem nagyon kvadrál. így például egyik tanítványának, akit azért küldött hozzá a pártszervezet, hogy javítsa a Klinika „káderösszetételét", Sántha Prof, mikor megismerte a fiú nyílt eszét és biológiai érdeklődését, a „mendelista- morganista" genetikát ismertető friss angol művet és a Liszenkó szélhámosságait leleplező könyvet nyomott a kezébe. De nem akarok én kicsi jelekből messzimenő következtetéseket levonni. Csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy Sándor Iván műveiből - mindegyikből, nemcsak ebből a könyvből - eredendő és mélységes ellenszenv olvasható ki mindenféle nyílt és leplezett erőszakkal, kényszerítéssel, elnyomással, megfélemlítéssel, kiagyalt ürügyekkel való zsonglőrködéssel szemben, a hatalommal való visszaélés minden formájával szemben. A Ködlovas - egyik olvasatában - a hatalommal való visszaélés valóságos „funkcionális anatómiája": a Hatalom már önmagában félelmetes - ez még nem föltétlenül patologikus - a Hatalommal való visszaélés (még a legcsekélyebb formája is) pedig rettegést szül, amely visszahatva szükségképpen fokozza a visszaélést, s az ördögi körből egy határon túl nincs kilépés, mert túlságosan sokan bevonódtak az örvényébe. És amint Sántha Kálmán klasszikusan-szépen megfogalmazta: „ha valaki bent van a sárban, nagyon rossznéven veszi, ha valaki azon kívül van." Talán azért is választotta Sándor Iván Sántha Prof alakját regénye példaképe (vagy védőszentje?) gyanánt, mert az ellene szőtt boszorkánypör paradigmatikus tisztasággal mutatja a koncepciós perek hatalmi patológiáját, másrészt azonban Sántha rettenthetetlensége és száműzetésének nyugodt derűvel való viselése napnál világosabban demonstrálja, hogy a hatalom körei sem mindenhatóak. Ezt azonban, még az olyan óriások is, az olyan tiszta és tisztán látó emberek is, mint Sántha Prof (vagy Szókratész, vagy Galilei) legfeljebb demonstrálhatják; tetteikkel, szavaikkal, életükkel. Tenni a hatalom túlkapásai, a permanensen fenyegető zsarnokság ellen nem sokat tehetnek. A hatalommal és a vagyonnal való (és rendszerint járó) visszaélésektől csak az intézményesen, törvényesen, általánosan és közművelődésbelileg felépített - kifejlődött garanciák többé-kevésbé egységes rendszere védhet meg. Szerencsésebb helyeken, ideig-óráig, megvalósult már ilyesmi. Ezt nevezte Bibó István - jóval Norbert Elias divatbajötte előtt - a demokrácia folyamatának, a munkájukból élő és a munkájukat szerető emberek szüntelen igyekezetének és erőfeszítéseiknek terméke inkább, mintsem eredménye gyanánt értelmezve a fogalmat. így, és ezért állította szembe az arisztokratikus létforma (nem az egyes arisztokrata) származásra és hagyományokra 12
