Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
A nevem: Szekér Gábor. 1938-ban születtem Kecskeméten. Kecskemét Magyar- ország közepén van a Duna és a Tisza közötti síkságon. Az apám is ott született, az anyám is. Mindketten gimnáziumi tanárok 1936 óta. A barátomról szeretnék írni Neked. Olvastam arról, hogy ha nem is tud az ember együtt élni az igazságaival, de azért tud róluk valamit, és érzi, hogy vele vannak. Ez nagy hatással volt rám. Már itt Párizsban olvastam. Az én történetem sokkal fontosabb számomra, mint egy írónak az övé, mert a sajátom, mert létező ember története, - nem holmi kitalált, lehetséges, idealizált. Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud. A barátomat hatéves koromban ismertem meg. Földszintes házban laktunk, az apai nagyszüleim házában, a Patak utcában. Nagy kertünk volt, gyümölcsfákkal, három sor szőlővel. Hátul konyhakert is volt. A nagyanyám burgonyát, borsót, babot, hagymát, paradicsomot ültetett. O kapálta. A szőlőt is ő metszette, ő kötözte. A nagyapám permetezett és szüretelt. A törkölyből pálinkát főzött. Nagyanyám nem szerette a tiltott dolgokat, de mivel a nagyapám keveset ivott, azt mondta, hát jó, ne vesszen kárba semmi. A barátomat a sarki pékségnél ismertem meg. Azon az őszön lettem első elemista, 1943-ban. A pékség nem volt messze, nagyanyám ötéves koromtól engem küldött a friss kenyérért. Kiszámolta a pénzt, mondta, hogy tegyem a nadrágzsebembe, de én inkább a markomban szorongattam. Tudtuk, mikor van a sütés. Sokan akartak a legfrissebből vásárolni. Sorba kellett állni az utcán. Ha nyáron nagyon erős volt a napsütés, mindenki az út menti akácfák árnyékába akart állni. A sok asszony között, a kövér karok, combok, fenekek között jobban izzadtam, mint a napsütésben, úgyhogy inkább a fal mellé húzódtam. Ott jobban ért a nap, de kevesebben voltak. A barátom ugyanezt gondolta. A forróságban is élveztük a szabadságunkat. Úgy éreztük magunkat, mint a hősök, akiket nem lehet megtörni, összefognak és kitartanak. Soha nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem a barátomtól, visszaemlékszik- e arra a nyárra, amikor először kezdtünk beszélgetni. Természetesnek tartom ma is, hogy ugyanúgy emlékezett rá mindig, ahogy én. Amikor visszagondolok arra, állunk a napon és várjuk, hogy sorra kerüljünk, nem látok mást, csak a barátom arcát. Úgy látom, hogy ő is csak engem méreget. Mintha nem is lett volna fontos a kenyér. Valaki kiáltott. Na, mire vártok, kölykök! Ti vagytok soron! Ugorjatok! Mind a ketten a hónunk alá kaptuk a frissen sült kenyeret. Lisztes lett tőle az ingünk. Büszkék voltunk az első közös vásárlásunkra. Nem beszéltünk a büszkeségről, de azt hiszem, látszott rajtunk, ahogy együtt léptünk ki a boltból. Ugyanabban az utcában laktunk. Ugyanabba az elemi iskolába jártunk. Ugyanannak a gimnáziumnak ugyanabban az osztályában érettségiztünk. Ugyanannak az egyetemnek ugyanarra a karára vettek fel bennünket. Anyám azt mondta, az apám félt, amiért nem a lányok felől érdeklődöm. Akkor a gimnázium utolsó osztályába jártunk. Anyám nevetett. Én is. Vele voltam bizal4
