Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
mas mindig, nem az apámmal, de az apám ezért nem őrá volt féltékeny, hanem a barátomra. A lányokról különben sem beszéltem a szüleimmel. A lányokról a barátommal beszéltünk. Még nem kaptuk meg az egyetemi felvételünkről az értesítést 1956 júniusában. Felutaztunk Budapestre. Nagyon bíztunk benne, hogy mind a kettőnket felvesznek. Végigjártuk azokat az utcákat, amelyeket, ha az álmunk megvalósul, naponta kell majd végigjárnunk. Arról beszéltünk, hogy mennénk a diákotthonból a menzára, hogy mennénk át onnan az egyetemre, hol innánk egy pohár sört, egy szimpla feketekávét. Nem a Duna-parton sétáltunk, nem a Budai Várba mentünk, nem a Margitszigetre vagy a Városligetbe, ahová azelőtt a szüléink vittek bennünket. A Gellért téren találkoztunk egy fiúval, akit Kecskemétről ismertünk. Idősebb volt nálunk. Negyedéves bölcsészhallgató. Azt mondta, menjünk vele, ha valami érdekeset akarunk látni. De mi az? Menjünk vele, megéri. Átsiettünk a Szabadság hídon, végigmentünk a pesti rakparton a Váci utcáig. Nem messze az Erzsébet híd pesti hídfőjétől egy több emeletes palota állt a sok régi pompás épület között. Most, hogy ezt leírom, olyan fáradtságot érzek, hogy nehezemre esik folytatni. Nem emlékszem másra a félórás gyalogútból, mint a kíváncsiságra, a sietségre. Tele voltunk várakozással. A negyedéves bölcsész mosolygott. O is tele volt várakozással, többször mondta, miközben egyre gyorsított, és mi nehezen tartottuk vele a lépést, hogy gyertek csak, nem fogjátok megbánni. De az ő várakozása más volt, mint a miénk. A miénk, nem tudom másképpen kifejezni, teljesen ártatlan volt. Fogalmunk sem volt arról, hogy miért kellene nekünk kíváncsinak és izgatottnak lennünk. Ha csak nem a sietéstől. Az ő feszültsége viszont a bennfentesé volt. Tudta, mi készül, de nem kívánta megosztani velünk. Mintha őriznie kellett volna azt, amiről tájékozott volt. Sok arcon láttam később ugyanezt a feszült, bennfentes mosolyt. Akkor értettem meg, hogy mit jelent, amikor néhány hónappal később a barátom arcán is megpillantottam. Ez újdonság volt. Úgy éreztem, hogy beszélnünk kellene róla. Ugyanolyan volt néhány hónappal később a tekintete, mint a negyedéves bölcsészé, mint azoké, akiket megpillantottunk, amikor előretörtetve a kapu előtt gyülekező tömegben beléptünk a Tiszti Háznak nevezett épületbe. Szeretném annyi év után is pontosan leírni. Nemcsak bennfentesség volt a pillantásában. Olyan volt a tekintetük, mint azoké, akik nagyobb erők képviselőivel vannak párbeszédben. Ez így elvontnak hangzik. Talán túlzónak. Mégis így volt. És az érzés a tekintet mögött lehetett igaz, lehetett hamis. Lehetett férfias, lehetett gyermekes. Lehetett olyanoké, akik felismertek valamit, lehetett olyanoké, akik csak utánozták azt, amit mások arcán láttak. Kifejezhetett valóságos találkozást akár, szimulálhatta csak, mondom a mai fejemmel. Egy harmadik valakivel. Egy vendéggel. És abból, amit néhány hónappal később átéltem, abból, amit hallottam, azután annak alapján, amit történészek és írók munkáiból itt Párizsban elolvastam, le merem írni, hogy az a harmadik, a Vendég, a történelem volt. Jól érzem magam ezek között a szavak között, amiket most leírtam. Régen voltam ilyen otthonos társaságban. Miattad kezdtem el írni azt, amiről azt mondom, 5
