Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (II. rész - Fordította: Szenyán Erszébet)
lók azt látják, hogy gyarmattartójukat - Franciaországot - legyőzték, megszállták. A brit hadseregben szolgáló afrikai katonák azt látják, hogy a birodalom fővárosát - Londont - bombázzák, látják a pánikba esett fehéreket, akik menekülnek, sírnak, könyörögnek. Látják a fehér embert rongyosnak, éhesnek, kenyérért rimán- kodónak. S ahogyan Európa keleti tájai felé vonulnak, s fehérekkel együtt verik a fehér németeket, hol itt, hol ott találkoznak rabruhát viselő, csonttá fogyott fehér emberroncsok menetoszlopaival. Az a sokk, amelyet az afrikai katona élt át, amikor a fehérek háborújának képei vonultak el szeme előtt, annál erősebb volt, mivel Afrika lakói (kevés kivételtől eltekintve, de belga Kongó esetében pl. egyáltalán) nem utazhattak Európába, vagy bárhova máshova saját kontinensükön kívülre. A fehérek életéről csak a gyarmatokon élő fehérek luxus körülményei alapján alkothattak képet. És még valami: Afrika lakója a XX. század közepén semmiféle információhoz nem jut azon kívül, amit a szomszédja vagy a falu vezetője, illetve a gyarmati hivatalnok mond neki. A világról tehát csak annyit tud, amennyit a saját szemével lát közvetlen környezetében, vagy a saját fülével hall másoktól a tábortűz melletti esti beszélgetések során. Ezeket a II. világháború után Európából hazatért katonákat rövidesen a függetlenségért küzdő különféle mozgalmak és pártok tagjai közt látjuk viszont. Az ilyen szervezetek száma gyorsan növekszik, úgy teremnek, mint eső után a gomba. Különféle irányultság, különféle célok jellemzik őket. A francia gyarmatokon egyelőre korlátozott követelésekkel lépnek fel. Még nem beszélnek a szabadságról. Csak annyit akarnak, hogy a gyarmatok összes lakója francia állampolgár legyen. Párizs visszautasítja ezt a követelést. Francia állampolgár az lehet, aki a francia kultúrában nevelkedik, fölemelkedik annak szintjére - az ún. évolué szintjére. De az ilyen afrikai kivételnek számít. A brit gyarmatokon élők radikálisabbak. Számukra a XIX. század második, a XX. század első felében jelentkező, rabszolga ősöktől leszármazott afro-amerikai értelmiségiek merész víziói jelentenek inspirációt, lökést és programot. Az általuk megfogalmazott doktrínát pánafrikanizmusnak nevezték el. Fő megalkotói: Alexander Crummwell aktivista, W.E.B. Du Bois író, és Marcus Garvey újságíró (utóbbi Jamaicából). Különböztek egymástól, de két pontban egyetértettek: 1) hogy a feketék az egész világon - Dél-Amerikában és Afrikában - egy fajt, egy kultúrát alkotnak, és büszkéknek kell lenniük bőrük színére; 2) hogy egész Afrikának függetlenné kell válnia és egyesülnie kell. Jelszavuk így hangzott: „Afrikát az afrikaiaknak!" A harmadik, szintén fontos programpontot illetően W.E.B. Du Bois azt a nézetet vallotta, hogy a feketéknek abban az országban kell maradniuk, ahol élnek, Garvey viszont azt, hogy minden feketének, bárhol éljen is, vissza kell térnie Afrikába. Egy ideig még Hailé Szelasszié fényképét is árulta azzal, hogy ez a visszatérés vízuma. 1940-ben halt meg úgy, hogy sosem látta Afrikát. A pánafrikanizmus lelkes híve lett egy fiatal ghánai aktivista és teoretikus - Kwame Nkrumah. 1947-ben, amerikai tanulmányainak befejezése után, visszatért hazájába. Pártot alapított II. világháborús veteránokból és fiatalokból, és egy accrai nagygyűlésen kiadta a harci jelszót: „Függetlenséget most!" Akkor, a még 35
